Utolsó nyolcadikos ballagás

 Mikor az ovis gyermeked kezét elengeded, hogy egyedül, hátán a nehéz táskával, gyomrában az izgalom okozta remegéssel és hevesen dobogó szívvel belépjen az általános iskola kapuján, mosolyogva bátorítod és próbálod tartani magad, pedig szülőként te is tele vagy félelemmel, hogy vajon milyen iskolai évek várnak rá. Reménykedsz hogy hamar beilleszkedik, hogy könnyen felveszi a ritmust és soha nem lesz túl nagy stressz vagy utálatos nyűg az iskolába járás. 

Hét éves kis porbafingóból 14 éves hormonvezérelt kamasszá válni talán a legnagyobb Kafka-i átváltozás. 

Ezt végigkísérni szülőként sem egyszerű, ezért csak remélni mered, hogy olyan pedagógusok keze közé kerül akik kompatibilisek a gyerekeddel.

19 év alatt négy gyerekünk járta végig az általános iskolát ugyanabban az intézményben és nem csak azért mert így volt kényelmes, hanem mert nekünk bejött a Rózsa .

Az alsó tagozaton a  négy különböző gyerek tökéletes támogatást, elfogadást és motivációt kapott a fantasztikus tanítóktól, így felsőre mindegyikük magabiztosan, stabil "életreszóló" barátságokkal  és kellő önbizalommal felvértezve érkeztek. Mindegyiküknek voltak szeretem és nem-szeretem tantárgyaik és tanáraik, jó és rossz élményeik, de mindig szívesen emlékeznek a Rózsás évekre, a kirándulásokra, a bulikra, és a balhékra.  

A 19 év alatt jöttek mentek a tanárok, volt jó pár inspiráló, elhivatott pedagógus akik mind hozzátettek a személyiség fejlődésükhöz, amiért örökre hálásak leszünk. 

19 év alatt szép lassan amortizálódtam lelkes első gyerekes SZM-es mindenlében kanál anyukából, megfáradt  öregecske, de legalább belazult szülővé

  Miután Soma ballagása után ez a ballagás is pipa, felkészül a doktorrá avatás......... 

  

Mérföldkövek

 Igencsak fellélegeztem, hogy végre úgy néz ki, vége lett ennek a Csenge-felvételis-pályaválasztásos végtelen hosszú télnek, amikor Somára is bármily hihetetlen, de felkerült a szalag és kiderült hogy tényleg megtanultak Julcsival keringőzni és az is kiderült hogy én képes vagyok két könyökkel az oldalamban több órás ácsorgás után is könnyekig hatódni azon, mikor megpörgeti az unokatesóját. 

Azt hiszem az utolsó gyeses éveim alatt fogadtam meg, hogy soha, de soha nem fogom többé siettetni az időt. Ki akartam élvezni a legkisebb gyerekünk fejlődésének minden mozzanatát, mert akkor már tudtam hogy milyen fénysebességgel jön el a kamaszkor, amit mondjuk alkalmanként nemhogy siettetnénk hanem  lazán átugranánk. 

És most itt ez a cifra mérföldkövekkel tarkított év, amikor négyből három utódunknak kell megmérettetni. A ballagások, érettségik és államvizsgák számával pedig egyenes arányban nő a megszervezendő ünnepi lakomák és bulik száma. 

Az hogy a legkisebbünk is elballag az általános iskolából ahova 19 azaz TIZENKILENC éve jártunk egyfolytában váltakozó gyerekszámmal képviselve a családot, szintén olyan indokolatlan érzelgősséget vált ki belőlem, ami hol a párás szemmel sóhajtozó "hogy repül az idő"- mamit hozza ki belőlem, hol a kétségbeesett "WTF - mikor lettem ilyen öreg" életközépválságos némbert.......

Úgy érzem, azon kell még dolgoznom, hogy az elkövetkező hónapokban próbáljam kevesebb pátosszal kísérni gyermekeink röppályáját biztosítva persze a stabil háttérországot a megmérettetéseikhez. 

De tudom-tudom : csak lazán, könnyedén ! 

  

 

Öt éve

 Már  nem az első gondolatom minden reggel. Már megengedem magamnak hogy elmerüljek azokban az emlékekben, hogy mosolyogva emlegessem azokat a régen volt sztorikat, amiktől ő volt az én apukám. 

Az egyszeri és megismételhetetlen. 

Már nem félek attól, hogy újra és újra átadjam magam annak a szívfacsaró fájdalomnak, ami végighullámzik magasra csap, aztán  tajtékká csitulva lassan oszlik el. 

Lajcsi

 Csenge nagy nagy vágya volt. Évek óta rágta a fülünket, hogy szeretne egy kisebbb testű kutyát Helka mellé.

Csenge kitartó és nagyon  meggyőző tud lenni ha egyszer valamit a fejébe vesz....

Lajcsi (Loui, Lajos, Lali...) reggel érkezett és mindent vitt. A karácsonyfadíszeket, a konyhabútor alól mindent is, Helka nyugalmát és a szívünket.

Az első pár óra elég kaotikus volt.... Hirtelen mindenki önjelölt kutyapszichológus és kutyasuttogó lett. Amíg mi azon vitaztunk, hogy oldjuk meg, hogy egyik kutya lelke se sérüljön, ők szépen lerendezték a dolgokat.

Lajcsi szelíden nyomul Helkára.  Helka hol ignorálja, hol lesajnálja, hol rohadt ideges tőle, de összességében minden várakozásunkat felülmúlva tök intelligensen kezeli.

Talán akkor nyugodtam meg végleg, mikor az egyik esti pisiléskor a kapu előtt sétáltatott kutyát teljes egyetértésben ugatták végig a kerítés mellett aztán nagy peckesen besétáltak a házba és komolyan úgy tűnt, mintha összekacsintottak volna.

Az mondjuk irtó vicces hogy sem a kanapén osztozás, sem a játék kisajátítás, de még a fekhely birorlás sem bosszantja annyira Helkát mint az hogy méretéből adódóan Lajcsi simán átsétál alatta mikor ő keresztbe megáll előtte

Jelentem túléltem !

 Öt nap pokol. Öt nap véget nem érő fájdalom. Öt nap rubofhen-aspirin-algoflex-kalmopyrin menü szétcsapatva némi cataflam-mal. Lázálmokkal, képzelgésekkel, sírdogálással körített hosszú zaklatott órák. A folyamatos lelkiismeretfurdalás, hogy a fekvőgipszes Csongor és a szintén beteg Soma és Csenge anyai gondoskodás nélkül küzd meg ugyanezzel. Ők végül elég hamar átlendültek a nehezén, de én (Réka szerint azért mert öreg vagyok) olyannyira nem, hogy pár nap után a hipochondriám kövérre hízva ült a mellkasomon és adott meg napról napra egy új kézenfekvő halálos diagnózist a bajaimra. Tegnap éjjel végül a sírversemen agyalva süppedtem a cataflam-delíriumos álmomba, aztán ma reggel arra ébredtem hogy a kis emberek a NAGY kalapácsaikkal kiköltöztek a fejemből, a tagjaimban a fájdalom helyét az életerő vette át.  Remélem a víruskommandóval családilag leszámoltunk, és Fecó valami csoda folytán már megússza (csoda = esti pálinka-védőital), de neki sem voltak irigylésreméltó napjai. Hősként kezelte a helyzetet és talán csak akkor rogyott meg kicsit, mikor Helka kutya telhányta az előszobát nem spórolva a cuccot az ő bakancsából sem. 

A konklúzió, hogy bármily hihetetlen, de az élet nem áll meg nélkülem, csak lelassít hogy aztán nyakamba borítsa a felhalmozódott tennivalókat......

A MI FÁNK, avagy Pedig jó ötletnek tűnt vol. nagyon sokadik

 A kertrendezés nyomán csodálkoztunk rá a mi kis lucfenyőnkre, ami két hatalmas fa között bújva nőtt több mint 7 méter magasra. Öt méteres magasságig felkopaszodva minden erejét a felső részébe oltotta, ami a földről nézve egész használható karácsonyfaalapanyagnak ígérkezett. El is döntöttük hogy az idén ez lesz a MI FÁNK így csupa nagybetűvel. A májusfa kidöntésre hajazó fakivágást december 23-án ejtettük meg. A zuhanást az amúgy is szegényes oldalág felhozatalból két ág bánta, de mivel Fecó nem az a feladós fajta seperc alatt visszadrótozta. Miután befaragtuk beállítottuk és nagyjából egyenesbe hoztuk megpróbáltuk kihozni belőle a maximumot a díszekkel. Mi szeretjük ha gyertya van a fán. Évek óta nem kapok használható karácsonyfagyertyákat, de idén végre hosszú keresgélés árán sikerült. Kicsit nevetségesnek éreztem, mikor a nagy energiákkal beszerzett gyertyacsodákat felbigyesztettem a drótozott MI FÁNK-ra.

A díszítés közben elfogyasztott krémlikőrök számával aztán egyenes arányban nőtt a lelkesedésem olyannyira, hogy nem átallottam az egyik ágát madzaggal kifeszíteni a fűtéscsőhöz, hogy legalább formájában egy kicsit hasonlítson egy fára. Gyerekeink képeket küldözgettek a barátaiknak a mi csodafánkról, így biztosítva családjaikat arról, hogy mindig van rosszabb, a saját tökéletlennek hitt fájuknál és Csongor nálunk előkarácsonyozó cimborái is csak kicsit nevették ki. Az online és élő közönségünk is cuki nevekkel illette úgymint dementor fa, Ent, Quasimodo, Fűz-anyó és karácsony-bokor..... 

Huszonnegyedikén még felvetettem hogy esetleg fussunk egy kört az árusoknál valami elfekvő maradék fáért, de a család végül többségi szavazással (egy fő tartozkodás mellett) megszavazta  a MI FÁNK létjogusáltságát. Azóta keressük a szöget, hogy honnan lehetne úgy fotózni, hogy "békés boldog karácsonyi ünnepek" kompatibils legyen :)  

 

Ötven

    Év elején azt gondoltam, hogy ez egy amolyan ünnepi év lesz aminek a szép kerek szülinap ad különleges hangulatot. Kicsit parázok meg nyavalygok a rend kedvéért, aztán majd elismerően besöpröm a "jaj hát nem is nézel ki annyinak!" bókokat meg szemlesütve fogadom az "ugyan már a kor csak egy szám!" frázisokat.

Azt mondjuk tudtam, hogy össznépi partizást nem szeretnék, de a szokásos gyermekded szülinapi izgalmam érkezésére azért számítottam. Aztán az izgalom helyett elhatalamasadó önsajnálat nyomán már csak szép csendben át akartam csusszanni a jeles napon. A mélypont az volt mikor komolyan elgondolkodtam azon, hogy a régóta tervezgetett kolonoszkópia vizsgálatot legjobb lenne pont a szülinapomra időzíteni ráerősítve a tényre, hogy az ötven szar....

Most hogy túl vagyok rajt(mármint a szülinapon nem a kolonszkópián)  megállapítható, hogy az ég kék, a fű zöld én pedig még  az ötvenediken is képes vagyok infantilis izgalommal végigcsinálni egy szülinapot, bevonva az ünneplésbe minden ismerőst és ismeretlent akivel aznap találkozok, végtelenül meghatódva a spontán előszülinapi köszöntésen, a postaládába csempészett versen, az irodába betoppanó meglepetés vendégeimen, a telefonhívásokon, üzeneteken a nagyon személyes és telibetalált ajándékokon és az estére váratlanul megérkező nagygyerekeinkkel és anyukámmal teljes létszámra duzzadt családi lakomán. 

A napom végül csupa-csupa öröm és meglepetés volt. Meglepetés volt az is, hogy az ötven nem is olyan szar.... olyannyira, hogy nem állunk le és szombaton folytatjuk, mert állítólag én igazából szeretem ünnepeltetni magam.

Szenior ősziszünet triatlon

 A Farkasgyepű - Huszárokelőpuszta kerékpárút nálam már régóta bakancslistás. A rohamtempóban közeledő  ötvenedik születésnapom pedig a már sokat emlegetett parákon kívül kényszeres bakancslista abszolválással is jár. Fecó már jó tíz évvel ezelőtt megcsinálta és elő is adott egy mesét egy végig betonos dimbes-dombos pazar túraélményről. Arra bezzeg már nem emlékezett, hogy Farkasgyepű magasabban fekszik és ha onnan indulunk, visszafelé lesz a keményebb. (Idén az év kerékpárútjának választották, ami megadta a végső lendületet hogy belevágjunk.) 

   Nem szeretem az olyan kerékpártúrákat amikor nem karikát megyünk hanem ugyanazon a nyomvonalon megy a visszaút, mint az odaút. Minden egyes gurulást az ifjúkori harsány kurjongatás helyett azzal töltöttem, hogy előre sajnáltam magam milyen lesz majd visszamászni. Az emelkedőkön pedig próbáltam tartalékolni az erőmmel, hogy biztosan kitartson a végéig. Soma gyerek elkísért minket biztosítva, hogy kellően öregnek és lomhának érezzem magam, de a lejtőkön rendre megelőztem, mert utálok fékezni és imádok veszélyesen gyorsan ereszkedni. Na jó ez az én elméletem. Soma a testsúlybéli különbségeinkből adódó lendületről és a fizikáról magyarázott. Az aszfalt pár kilométer után eltűnt, de hajlandó voltam elhinni Fecónak, hogy régen volt, csak megette az erózió... A Hubertlaki tóig mentünk majdnem 18 kilométert. Ott megpihentünk. Soma csalódottan állapította meg hogy a kb 10 évvel ezelőtt általuk gallyakből épített Füles-ház sajnos már nincs meg. Én elég hamar meggyőztem a fiúkat, hogy a Huszárokelőpusztáig hátralévő 3,5 kilométert engedjük el, szóval visszaindultunk és rá kellett jönnöm hogy ezt megint előre izgultam agyon, hiszen van elég időm, kellő számú fokozat a váltómon, fasza zselés ülésem és "kihaénnem" kitartásom ahhoz, hogy élvezzem tekerést. A végére érve mondjuk komoly erőfeszítésembe telt átemelni a lábamat a biciklin és behajtogatni merev tagjaimat az autóba, de megérte. 

  A vasárnapi pénzesgyőri szurdok gyalogtúra Helka kutyával és a lányainkkal, és a keddi kajakozás kettesben sűrű tejfehér balatoni ködben kiegészítve a mai 35 kilométer tekeréssel, úgy érzem felért egy ősziszünet triatlon kihívással. 

Segítség ötven......sokadik

A kiskört legutóbb 5 éve csináltuk meg, amolyan hirtelen felindulásból. A magaspartra indultunk, aztán vitt tovább a lendület. Most azért Fecó hagyott egy napot, hogy lelkileg rákészüljek. Fél kilenckor indultunk Kenese felé, hogy a nagy munkát az elején letudjuk. (Biztos mazochista vagyok, de százszor inkább az ilyen kaptatók mint mondjuk a Veszprém -Nemesvámos gyűlölt sunyi emelkedője)

Tudom a tények makacs dolgok és tény, hogy mindjá' 50 vagyok, tény, hogy van némi súlyfeleslegem, meg mindenféle izületi bántalmam és míg 5 éve még csak a klimax előszobájában lézengtem, mostanra sikerült belaknom az egész klimax univerzumot, amit természetanyánk ránk mér, DE, még ha összeszorított foggal is, de én akkor sem akartam lazsálni, amolyan tessék-lássék módon kerekezve hagyni, hogy az e-bike-osok megelőzzenek. Fecó többször jelezte (először finoman majd egyre morcosabban), hogy így a végén szar lesz nekem, de mentségemre szóljon hogy én cipeltem a hátamon a "segítségötvenleszek" paracsomagomat a "leszaromaklimaxot" bizonyításikényszer-pakkommal együtt. Nem segített az sem, hogy készpénz nélkül, egy darab bankkártyával indultunk el és nem tudatm pisilni egészen Csopakig. Füreden komolyan elgondolkodtam rajta, hogy összekukázom üvegekből azt a 300 Ft wc díjat...... 

  Alsóörs és Káptalanfüred között kezdődött az iszonyú fájdalom a combjaimban.Mintha késsel szurkálták volna.  Sok kilométert tekertünk már az évek során, de ez most új volt. Először próbáltam Fecó előtt tartani magam, aztán a nagystrandnál a könnyeimet nyelve közöltem, hogy sajnos nem tudunk megállni a kedvenc éttermében, mert ha megállok, már nem biztos hogy el tudok indulni. Lehajtott fejjel eszelősen nyomtam a házunkig. Ott lefordultam a bicóról, felkapaszkodtam a teraszra és elnyúltam mint egy béka.

 79 km 4 és fél óra alatt  49,64384  évesen, szerintem vállalható....ezért is merem megörökíteni

A Hernád - áttörés és társai (útinapló)

Az idei nyárindító június végi nyaralást nem a szokásos horvát tengerparta terveztük, hanem északi szomszédainkhoz, aminek öt nap aktív pihenés lett az eredménye.  20 év feletti gyerekeink nélkül, Somával és Csengével négyesben vágtunk bele a kalandba.

A Hernád áttörés fantasztikus környéke annyi túralehetőséget rejt, hogy biztos visszatérünk még "Slovanski Raj"-ba (ez magyarra fordítva akkora paradoxon, hogy nem lehet jó szájízzel kimondani) 

Első nap Miskolc felől érkeztünk a felvidékre hogy végigjárjuk a Kassa-Eperjes-Lőcse útvonalat.

Első megállónk a Szepesi vár volt, amit tátott szájjal jártunk körbe. A hatalmas három részből álló erődítmény elegánsan simul a zöld hegyoldalba. A belső várrész felújítás miatt nem volt látogatható de így is megérte a megálló. Kassa patinás belvárosa, hatalmas zenélő szökőkútja széles sétálóutcája szintén elvarázsolt minket. A szállásunk Káposztafalván volt, ami Lőcse szomszédságában fekszik. 

Felfokozott izgalommal vártam az újbóli találkozást a hírhedt lőcsei szégyenketreccel. Hat éves voltam, mikor itt kirándultunk a családommal és valamiért nagyon mély nyomot hagyott bennem a ketrec. Fényképek is őrzik az 1980-as látogatásomat úgyhogy meg is próbáltam rekonstruálni a majd 45 évvel ezelőtti fotókat.

És a kép, ami mindent visz: a háttérben Csenge "anyámszázadiknosztalgiaképeaketrecnél" -feje, mikor már tényleg mindenkinek az agyára mentem...:) 

Második nap Zejmár szakadék.

 Az Imrikfalvi víztározótól iduló túrát bemelegítésnek szántuk, lévén hogy hivatalosan ez a legrövidebb szurdok túra a környéken. Aztán egy komoly reprezentetív mintát kaptunk abból, mi is vár ránk az elkövetkező napokban. Volt óriás szintkülönbség, voltak létrák, nem pocakbarát sziklára szerelt tálcák, és a jutalom egy gyönyörű fennsík ahol még egy büfé is várt ránk. EURO -t elfeletettünk vinni kártyát nem fogadtak el, de Fecó végül megalkudott a pultossal és az egyetlen darab ezer forintos bankjegyünket sikerült egy korsó hideg sörre váltania. A térképek, turista jelek és a gps ellenére végül  azért sikerül eltévednünk annyira hogy a  7 km helyett majdnem 13 kilométert mentünk. Levezetésként Soma és Csenge megmártóztak a víztározó hihetetlen tiszta vízében és már indultunk is a Dobsinai - jégbarlanghoz.  Az újabb eltévedés, és a tény hogy a barlang ötkor zár és amúgy EURO sincs nálunk végül meghíústotta a barlang látogatást. Szóval ha másért nem ezért még biztos vissza kell térnünk. 

Harmadik nap 

A Hernád áttörést Szepestamásfalva felől jártuk be. 

Ez egy kellemes körtúra. Felfelé az út egy része a szurdokban a  már megszokott tálcákon létrákon függőhídakon vitt a környék legszebb kilátátását nyújtó Tamásfalvi kilátójához. A hegyoldalból kiálló lapos sziklaperemről lélegzetelállító élmény volt messzenézni.

Visszafelé a patakot követve ereszkedtünk le. 

Ezt a napot nagyobb eltévedés nélkül hoztuk, de kellően elcsigázva érkeztünk a szállásra ahhoz, hogy fellázadjunk Fecó másnapi Chopok- Gyömbér gerinctúra + Csorba tó tervei ellen.

Szóval megegyeztünk, hogy a csütörtököt pihenőnapnak minősítjük és csak a Csorba -tó -hoz ugrunk el. 

4.nap Az állítólagos pihenőnap.

A Csorba - tó mint a magas tátra kapuja elegánsan terpeszkedik a hatalmas hegyek gyűrűjében. Az autót a zsibvásár melletti parkolóban hagyva indultunk a "sétára" . A gyerekek felvetették hogy sétáljuk körbe a tavat aztán meg is vagyunk aznapra, de Fecó szerette volna ha megkukkantjuk a Fátyol vízesést a tó feletti hegyekben és mi bele is egyeztünk szépen gyanútlanul. A hátizsákomban cipelt esőkabátomat az első kilométer után tettem be egy szikla alá. Tudom hogy a vízesés attól vízesés hogy magasról indul, de a tavalyi szlovén vízesés túrákon edződve valami hasonlóan könnyen megközelíthető esetleg fasza kis falápcsőkkel kiépített sétára számítottam. 

Négy és fél kilométer csak meredeken felfelé. Az út egyharmadán elhagytuk az erdős részt és kopár fehér sziklák között kapaszkodtunk felfelé. 

Összesen 600 m szintkülönbséget győztünk le a pihenőnapunkon. Cserébe pazar vízeséslátvánnyal és persze a szokásos "megcsináltam" élménnyel gazdagodtunk.

A vissza négy és fél kilométer az elhasznált izületeinknek majdnem fájdalmasabb volt mint az odaút.

Egy pazar sztrapacska vacsival zártuk a napot Poprádon. 

5 nap Sucha Belá

 A hazaút előtti reggelre hagytuk a szállásunkhoz legközelebb eső aránylag rövid de élménydús szurdoktúrát. Az egymást érő létrák, vízesések,  hasadékok, között kapaszkodva fel sem tűnt milyen magasságokat győzünk le. Külön adrenalin löketet jelentett, hogy úgy terveztük a lefelé utat a hegyetőn bérelhető biciklivel tesszük majd meg. 

Fura volt, hogy aránylag túrista mentesen a saját tempónkban kényelmesen tudtunk haladni. 11 órára értünk fel és konstatáltuk, hogy a kerékpár kölcsönző 13 órakor nyit. Nagyon bánatosan duzzogva indultunk lefelé a bicikliúton elképzelve hogy száguldozhatnánk két keréken. A zivatar az utolsó kilométeren kapott el bennünket. 

Bőrig ázva, sárosan, fáradtan de tele élménnyel ültünk autóba hogy megtegyük a több száz kilométert hazáig. 

A sztrapacskával, a treszkával, az  iszonyat mennyiségű DELI csokival és fél euro-s Budweiser sörrel körített hét az esti foci EB meccsélményekkel turbózva tökéletes nyaralás volt. 

 

Rendőrmunka

 Gyönyörű meleg vasárnap délelőtt volt. A napfény megcsillant a szembejövő rendőrautó fényes motorhaztetején és kicsit el is vakította a fiatal és lelkes rendőrünket. 

Át is futott az agyamon, hogy milyen szerencse mert így talan nem látja, hogy nem vagyok bekötve. A 24 éves kisautónk első ablakát hetek óta nem lehet felhúzni és az előző napi jégeső áztatta biztonsági övvel nem akartam szívatni magam, meg amúgy is "csak pár utcát megyek"...

Mikor egy perc múlva a tükörbe néztem és megláttam a fiatal lelkes fejet, már éreztem a vesztem de még apró, (szerintem) észrevétlen mozdulatokkal bekötöttem magam.

Aztán persze levillantott. Mikor elkérte a személyimet és megkérdezte, hogy szerintem miért állított meg, végtelenül szánalmas módon próbáltam játszani a hülyet, büszkén feszítve a nedves biztonsági öv alatt. 

Végül elég hamar megtörtem és némán bólogatva hallgattam a felelőtlenségemről szóló kioktatást és ennél csak az volt szarabb, hogy tudtam, hogy ezt majd minden egyes csaladtagomtól meg kell még hallgatnom....

Az intelemek a csekk és a mínuszpontok átadása utan kedvesen elköszönt és gyanútlanul beült az autójába. Amint próbáltam ráadni a gyújtást már tudtam, hogy rohadtul nem fog elindulni az autóm, mert az aksi napok óta szarakodik és úton-útfélen otthagy, hát miért pont most úsznám meg, mikor a város egyik legforgalmasabb buszmegállójában dekkolok. 

Kiugrottam az autóból és integettem neki, hogy van egy kis gondom, erre a kiaoktató szigorú rendőrbácsi szerepet lecserélve és a "segítünkaholtudunk" személyiségét előkapva, a magázásból tegezésre váltva, végtelen türelemmel magyarázta el, hogy is kell az autót kezelni ha valaki betolja, majd a rendőrautóval keresztbeállva megállította a forgalmat és nekigyűrkőzött az öreg autóm fenekének, hogy feltolja az emelkedőn. Végül a buszmegállóban bámészkodók közül is besegítettek páran, így történhetett meg, hogy egész emelkedett hangulatban, mondhatni vigyorogva hagytam el a helyszínt. Nem tagadom azért elég nagy volt a kísértés, hogy előkapjam a telefonom és lefotózzam a visszapillantó tükörben látott fiatal lelkes fejet, ahogy valószínű már kicsit megbánta hogy velem és az öreg autómmal packázott....

Segítség ötven ........... Vol.1

 Volt pár dolog a nyolcvanas években, aminek zsenge koromnál fogva nem lehettem részese.

 A csillagok háborúja mozihoz például tuti nem voltam elég érett. Nem is emlékszem sok mindenre az élményből, mert valószínűleg apukám vállán bóbiskoltam.

Mindig sajnáltam, hogy nem hallhattam élőben a szekta előtti Pajor Tamást és a Neuroticot, a fiatal és bohó Menyhárt Jenőt vagy Müller Pétert.  A magyar underground születésének idején nagyrészt egy lakótelepi rakétamászókán múlattam az időt, és lábszárvédőről álmodoztam. Igen, arról a kötött, aerobikos amúgy, teljesen értelmetlen ruhadarabról. Mire hordhattam volna, már nyakig voltam a  metál korszakomban és a Running Wild pólómhoz nem annyira passzolt.

A kilencvenes években aztán a denevérujjakkal együtt a lábszárvédőt is elsöpörte a ködvágó-nadrág és a neonszínű divatvonat, amire már nem akartam felülni. 

 Most hogy befordultam a célegyenesbe az ötven felé vezető úton, van bennem egy kétségbeesett késztetés hogy hülye dolgokat tegyek vegyek.  

Mivel úgy néz ki, hogy beteges vonzódásom a bizarr ruhadarabhoz, a nyolcvanas évek óta kitart, nem is volt kérdés, hogy most jött el az ideje az első kötött lábszárvédőm beszerzésének.

Apám a vadludakkal

 Már három hosszú éve, hogy nincs többé apukám.....Az autóban hagosan bömbölve, az ágyban kucorogva csendben pityeregve, vagy a koncerten a tömegben zokogva, de ez a dal segít leírni a  megfogalmazhatatlant és megfogalamazni a leírhatatlant....

Határfeszegetős biciklizős

 Múlt hét vasárnap reggel kinéztünk az ablakon a ragyogó napsütésre és hirtelen felindulásból biciklire pattantunk, hogy kettecskén gyerekek nélkül égessük a kalóriákat. Most jó lenne azt írni hogy azért megyünk nélkülük, hogy tudjunk haladni és legyen sportértéke, de ez sajnos pár éve már nem így működik... Az utóbbi időben Fecó sokat tekert Somával és a gyerek sokadik kéz nélküli fütyörészve előzése után komolyan fontolóra vette egy elektromos bicikli beszerzését. Az e-bicikli elleni zsigeri írtózásom nyomán aztán úgy döntöttem, én is visszaülök a kissé elhanyagolt biciklinyergembe, így én is boldog vagyok hogy az amúgy kedvenc időtöltésemnek adózom és Fecó is boldog mert engem simán lenyom...

A Veszprém- Szabadságpuszta - Veszprémfajsz -Nemesvámos - Veszprém  kört terveztük és még a brutál szél  ellenére is tök jó volt egészen a veszprémfajszi kálváriáig. Már többször jártunk erre, és tudtam hogy a rohadt meredek csúszós füves kaptató azon ritka szakaszok egyike ahol a végén mindig tolom a bicót. Most viszont az történt, hogy egy harmincas apuka két kisgyerekkel szembe gurult velem le a hegyről és megkínált egy kedves de amolyan szánakozó úrístenremélemtúléli CSÓKOLOM-mal. Ez fájt nekem annyira, hogy felszívtam magam és nem szálltam le a csúcsig. Ott viszont kb ledöltem a kerékpárról, öklendeztem és nem túlzok ha azt mondom hogy az életemért küzdöttem. Miközben ültem a fűben és próbáltam levegőt préselni a sípoló tüdőmbe könnybelábadt szemmel arra gondoltam, milyen szép ájulás előtti utolsó látvány ahogy a szemem előtt ugráló fekete karikák mögött átsejlenek a kálvária fehér kövei. Mire végiggondoltam, hogy fog odaérni a mentő, hogy visz haza Fecó két biciklit és hogy fognak kiröhögni a gyerekeink, már jobban lettem, annyira hogy a segítségemre siető rémült kutyasétáltató fiút megnyugtassam és szót fogadva Fecónak megpróbáltam nem pánikolva lélegezni.

 Úgy gondoltam, ez elég bemelegítés volt ahhoz, hogy ezen a hétvégén elmenjek Fecóval egy olyan körre, ami érinti a régi kedvenc de igencsak combos Nemesvámos - Hidegkút útvonal szuperdombjait.

Annyira profin akartam rákészülni, hogy reggel indulás előtt letöltöttem egy csillivlilli biciklis térképes alkalmazást, ami megtervezett nekünk egy 40 km-es mountain bike körtúrát. A navigáció azért lett volna fontos, mert a Hidegkút Veszprémfajsz közötti részt annyira nem ismertük és nem akartunk lekeveredni a Koloska völgybe, mert azt viszont ismertük. Nos, a telefonom Hidegkúton még működött és kb akkor merült le, mikor a már sokadik balra vagy jobbra menjünk vitánk után épp öklömnyi csúszós kövek között küzdöttük magunkat egyre feljebb. Sokszor, nagyon sokszor, bebizonyosodott már, hogy én nem tájékozódom jól (Fecó viszont igen). Mégis minden ilyen újabb alkalommal élő iránytűnek érzem magam és előző kudarcaimon Senillaként továbblépve, totál magabiztosan tudom az utat. Fecó defektjén már fenn sem akadtunk. Nyáron annyiszor járt így, hogy kb csukott szemmel foltozta be majdnem forma1-es szintidővel. Aztán, mikor egy órával naplemente előtt a veszprémfajszi játszótér helyett a Nosztori parkban találtuk magunkat, egy újból leresztett kerékkel, elhasználtuk a telefonos segítségünket és hívtuk Csongor fiunkat hogy mentsen meg minket. 

Az autóban ülve erős hiányérzetem volt és elég bosszús voltam, hogy nem tudtuk befejezni a kört, de mikor ma reggel úgy ébredtem, hogy minden tagom fáj, annyira nem hiányzott már az a plusz 15 km.

 

 

 

 

 

    

Motiváció

Mindig szerettem az anyák napját. Bár kicsit szemlesütve, szégyenlősen (mert mégis miért járna azért ünnepelgetés ami olyan természetes), de mindig meghatódva, sőt egyre jobban elérzékenyülve fogadom a hagyományos ágyba reggelimet a gyerekektől. 

Idén élményfestést kaptam tőlük ajándékba. Először meghökkentem, mert kábé az utolsó dolog amre magamtól jelentkeznék, aztán elkezdtem nagyon türelmetlenül várni. 

Estefelé, miután Csongor sokadszorra elvert egy Scrabble játszmában (igen, anyák napján is), Csenge kezembe nyomott egy dobozt. Azt mondta ez az ő ajándéka. Ha rossz kedvem van, ha szomorú vagyok, ha fáradtnak érzem magam csak húzzak belőle egy cetlit (csak egyet !) . A doboz rengeteg, akkurátusan felvagdosott, kézzel megírt üzenetet rejt.

Így történt, hogy aznap sokadszor könnyeztem, mert azt gondolom, Csenge se gondolta komolyan, hogy kibírom, hogy csak egyet olvassak el......

Ma reggel nem tudtam kávét inni, mert nem volt otthon tej. Lehet hogy kicsinyes dolog, de nálam ez az a világvége szituáció, amikor szükségét éreztem egy cetlinek. 

És igen. Ilyenkor gondolom azt hogy talán nem csináljuk olyan rosszul...... 

 

 

könyves

 

Varázstalanítva

Pár hete hirtelen felindulásból szembesítettem Csengét a nagy Mikulás-Jézuska-kamuval.Tettem ezt úgy, ahogy valószínűleg minden valamire való gyerekpszichologiával foglalkozó könyvben kezdődik a "hogy NE csináljuk"fejezet, de hiába, én már csak így működök.

Persze tudtam hogy tudja(vagy legalábbis sejti) és tudtam, hogy tudja, hogy tudom hogy ő már ezt azért elég jól átlája. Hatalmas Jóbarátok-rajongóként már Chandler szájából is hallotta párszor, és valószínű hogy Somának a télapótól érkező BADMOTHERFUCKER pénztárca amúgy is icipicit rombol a bensőséges mikulás hangulaton, 

 DE nem volt kimondva így fésztufész, hidegen kongó szavakkal. 

Hamar megbántam, és önző módon először magamat kezdtem sajnálni (lévén hogy már benne vagyok a szülinapi para hónapomban). Hisz ez azt jelenti, hogy már elértem a kort mikor nincs csoda hívő a családban és végérvényesen lezárult egy korszak.Aztán kezdtem el agyalni azon, hogy mekkora suttyóság volt ez Csengével szemben. Túl egy világjárvány-őrületen egy háborúval a szomszédban egyszerűen nem volt jogom varázstalanítani az ünnepeket......

Szóval, ez a készülődés most más. Persze máris beindult a túlkompenzálós énem, aki vezeklésképpen minden eddiginél tutibb adventi naptár őrülettel kompenzál, amiről még a bőven nagykorú régen varázstalanított gyerekeink sem hajlandóak lemondani......

RHCP koncert vegyes érzelmekkel ..

Öregszem és sértődékeny vagyok. 

- Mert mi az hogy 8 hónapnyi várakozás után nettó 80 percet kapunk? ? 

- Mi az hogy fos a  hangosítás??  A Puskás Aréna akusztikája döbbenetes lúdbőr, ha a fantasztikus közönség danolászásáról és üdvrivalgásáról van szó, de a zenekarból sokszor csak a torz fülsértő zörej jött át (ennek fényében különösen nagy elismerés jár a mögöttünk üvöltve csacsogó, a számokat "shazam"-ozó csajoknak, hogy sikerült zavaróan hangosabbnak lenniük a bandánál..) 

- Mi az hogy can't stop és underthebridge nélkül pikk-pakk lelépnek a végén??? 

Oké, azt azért gondoltam, hogy Anthony Kiedis nem fogja eltolni a Tavasz szél vizet áraszt-ot, de jó lett volna látni, hogy a közönségnek játszanak és élvezik. Sajnos nehezen tudtam szabadulni az érzéstől, hogy csak egy állomás vagyunk a gépezetben, amit le kell tudni.

Pedig a jelek egy különleges estét predesztináltak. Hisz mekkora esélye van hogy Réka és barátnője tőlem teljesen függetlenül 52.000 férőhelyből pontosan a két sorral mögöttünk lévő helyre vesz jegyet? ( ja, tudom ám : 50 % ....) 

Sajnos csak a hazaúton csekkoltam a telefonomon, hogy egy rég látott kedves ismerős lesifotót küldött rólunk a koncert előtti pillanatokban. Nagyon szívderítő volt és erre is mekkora az esély ? (oké itt a másik 50 % .....) 

Persze élmény volt így is a javából, csak öregszem és sértődékny vagyok ......

 

A Jane Fonda hadművelet

 Bármily hihetetlen még számomra is, de nekem volt aerobic korszakom. Az egész, Móni barátnőm kihajtható borítós Jane Fonda bakelit lemezével kezdődött a kilencvenes évek legelején. A borítón a kötött lábszárvédős amerikai mosollyal felszerelt tornadresszes csajokkal. 

Aztán kipróbáltuk kisvárosunk akkori aerobic edzéseienk majdnem teljes felhozatalát, de egyik sem bírt úgy beszippantani, mint az a bizonyos tökéletesen összerakott 40 percnyi torna Esztergályos Cecília fantasztikus buzdító tolmácsolásában, a nyolcvanas évek szirupos klasszikusaival és a bakelit semmihez sem fogható sercegésével körítve. 

Móni átvette nekem kazettára, így otthon sem volt megállás. Gimis éveimet végigkísérte, aztán évekkel később minden szülésem utáni "na most aztán kvára lefogyok" projektem biztos pontja volt az egyre elnyűttebb kazetta. 

A mai napig pavlovi reflexxel vágom magam széles terpeszbe, ha meghallom a  "Do you really want to hurt me..." bánatos  dallamát és Esztergályos Cecilia csak nekem diktálja búgó hangján hogy "mély guggolás" 

Pár éve, mikor végleg megadta magát a kazettás 'mjúzikcenter' és meg kellett válnunk tőle, az volt a legnagyobb bánatom, hogy mi lesz, ha újra rám tör az aerobic láz.

Az idén karácsonyra kaptunk egy nagyon fasza kis bakelit lemezjátszót. A leporolt lemezeink aztán nagyon kellemes nosztalgikus téli szünetet varázsoltak körénk. A gyerekek is egész jól viselik a tini korunk csapongó zenei stílusából összeállt repertoárt, feltéve ha bizonyos időközönként felrakjuk a Sandokan kislemezt. (Ezt egyébként egyikünk sem vállalja be mint hozományt. Fogalmunk sincs hogy került a birtokunkba) 

Van lemezem, ami még magam előtt is ultragáz (Ossián), és van ami még mindig abszolút kedvenc (Lou Reed), van, amit nosztálgiából hallgattam újtra (Ricse, ős - Bikini)  és van, ami örök (Rolling Stones, Beatles) , de nem kellett sok idő, hogy úgy érezzem, nem élhetek tovább az én aerobic univerzumom középpontja nélkül. Belevetettem hát magam a használt bakelit kereskedelembe a neten és így tudtam meg 30 év után hogy ez nem is egy Jane Fonda lemez........ 

Januárban nyílt egy pazar kis üzlet Bor és Bakelit néven, ahova be is tértem múlt héten. Miután átlapoztam az amúgy impozáns felhozatalt, megjött Kata egy régi ovis anyukatársam.(övüké az üzlet)  Kicsit pironkodva de az esélytelenek nyugalmával adtam elő hogy volt régen egy aerobic lemez...Erre Kata: "óó az a kihajtható borítós?  azt én is imádtam és megvan nekem két példányban......."

Sanszos hogy ez csak nekem ekkora dolog de WTF ?!?! erre mekkora esély volt ? 

Tegnap Réka és Fecó a belvárosban sétáltak így rájuk telefonáltam hogy ugorjanak már be a lemezemért. Réka szerint oltári égés volt egy olyan lemezzel sétálni, amit nem tudott úgy tartani, hogy ne virítson messziről Jane Fonda , na jól van, a mittudoménki kötött lábszárvédője de nem tudta elvenni a kedvem mert azóta letörölhetetlen a vigyor a képemről......

Gyász

 Eltelt egy év apu nélkül és három hónapja Sári mamát is elvesztettük. 

Kemény évünk volt.

A gyász nagy fekete felhőként árnyékolja be hétköznapjainkat és ünnepeinket is.

 Két ember, két igazi egyéniség, két karakter, két jelenség, akik annyira szerették az életet........

Nélkülük már semmi, de semmi nem ugyanolyan...

Iszonyú nehéz ezt a véglegességet feldolgozni. Megérteni és átérezni a "nincs" fogalmát. Rábredni  

arra, mi az igazán fontos az életben. 

Az egy év alatt nem telt el nap, hogy ne gondoljak apukámra. Hál istennek álmomban sokszor találkozunk és úgy ölelem, szorítom ahogy sajnos csak nagyon ritkán tettem, amikor még élt....

Kicsit félelmetes , de egyben csodás is ahogy megbújnak nem csak a gondolatinkban, hanem a mindennapjaink apró részleteiben. Egyre többször kapom azon magam hogy önkéntelenül apu vicceivel szófordulataival sziporkázok. A minap pedig rántott hús sütés közben szépen akkurátusan csíkokra vágtam az első szelet husit és élvezettel elnassoltam, míg kisült a többi, pont úgy mint anno Sári mama.