Eltelt az egész nyár és az ősz fele és én nem írtam semmit. Hihetetlen mennyire nincs időm semmire, és tudom hogy ez már tök uncsi de tényleg nincs időm semmire.
Valószínű bennem nem működik valami rendesen, vagy hiányoztam az élet iskolájából akkor amikor a helyes időbeosztás kialakításának képességégnek kellett volna kialakulnia. Sőt lehet hogy alapvetően génhiba? Ez az! Biztosan hiányzik az ezért felelős génem, tehát már az anyaméhben eldőlt minden.Azt eddig is sejtettem, hogy nem úszhattam meg nyomtalanul a szüleim által a terhesség alatt hallgatott Boney-m slágereket. (bele sem merek gondolni mi lett volna ha Karel Gott rajongók lettek volna)
Egyébként ha már elemezgetem magam, arra jutok, hogy az alapvető probléma az hogy mindig
mást csinálok mint amit éppen kellene, vagy amit beterveztem.
Mára például mivel a gyerekek betegek(igen az összes! )és nem tudtunk elmenni kirándulni, egész nap itthon ülünk.Fecó meccsre ment ami nála egész délutános elfoglaltságot jelent.
Szóval, minden adott ahhoz hogy betervezzek egy csomó mindent. És én be is terveztem:
-Fél lakás takarítást (a másik fele már megvan),
-vasalást(feltéve hogy megtalálom a vasalót a vasalnivaló hegy mögött),
-muffin sütést,
-ágynemű áthúzást,
-kinőtt és nyári ruhák szortírozását,
-tanulást a gyerekekkel (mert komolyan vették hogy ki kell pihenni a betegséget és rendesen elmaradtak a házival)
-A hálószobánk átrendezése szigorúan praktikussági okokból.
Ehhez képest, kimentem a kertbe valamiért és megláttam a rengeteg diófalevelet.Kihívtam a gyerekeket hogy segítsenek összehúzni.
Ők szívesen kijöttek és nézték ahogy összehúzom. Mikor végeztem versenyt ugrottak a levélhalomba, amit nekem is feltétlenül ki kellett próbálnom. Miközben hancúroztunk a levelek között (lottival a nyakunkban) átsuhant a fejemben a muffin meg az ágynemű huzatolás, és tudtam hogy már megint torlódni fognak a tennivalóim.
A levélzsákolás után odáig jutottam hogy betettem a dzsungel könyvét a gyerekeknek, hogy együtt nézzük amíg én vasalok.
Közben felugrottam a géphez muffin receptet keresni de hamar kiderült hogy elég alapvető hozzávalók hiányoznak és különben is hízlal.
Ha már a gépnél ültem megírtam egy jól beolvasós levelet a városüzemeltetésnek egy tiltott helyen parkolásért és gondoltam ránézek a blogomra.
Most majdnem 16 óra van. Maugli, ha jól hallom már a Sírkánnal való végső összecsapásra készül, szóval a vasalás már biztos hogy az éjszakai tévézésre marad.
A ruhaszortírozásra egyre kevesebb esélyt látok és a muffin sütés is kútba esik.
Ha nekiugrok a takarírásnak és a szoba rendezésnek az talán még meglesz, de átrendezés és takarítás közben olyan kincsekre szoktam lelni ami könnyen elcsábít más irányba.(hosszú percekig tudok például merengeni egy újra megtalált fényképen)
Elolvasva a nyavalygásomat komolyan megijedtem.Lehet hogy tényleg segítségre van szükségem?
Mindenesetre már nagyon utálom hogy nálunk mindig fut a lakás. Utálom, hogy ha anyukám jön már nem teszi szóvá csak sóhajt egy nagyot de mikor benéz a konyhába azért egy rándulás átfut az arcán. Utálom, hogy egy barátnőm azt mondja a férjének ha az panaszkodik a kupira: Voltál már az Adriéknál?
És utálom, hogy mikor a Csongor 7 éves barátja itt aludt és belépett a gyerekszobába, az volt az első kérdése: Nálatok miért van mindig ilyen kupi?
Most magyarázzam el neki a Boney-M hatásait egy magzatra? Á inkább megpróbálok felülemelkedni és újabb fogadalmat tenni!
Igenis megváltozom, és mivel ennek most már írásos nyoma is van megpróbálom komolyan venni. (nem minthogyha a fogyókúrás fogadalom bejött volna)
