Szürke hétköznapok: Által-ér újratöltve

Gyermeteg türelmetlenséggel vártam október első hétvégéjét. Tavaly vettünk részt először a különleges Által - éri túrán. Volt is nagy rácsodálkozás a határtalan hülyeség és a buli-hajózás kimaxolására. (a Csenge blogban írtam is egy lelkes beszámolót.)
Idén, már rutinosan sorakoztunk fel a rajtnál Somával és Csengével gondosan összerakott száraz váltóruhával és némi sörrel Fecónak, hogy jobban belesimuljunk a közegbe. Csőre töltött telefonokkal fotózva konstatáltuk hogy lehet fokozni a fokozhatatlant. Ámultunk a rengeteg kreatív építményen, amelyek építésekor nem mindig a jó vízfekvés, vagy a biztonságos vízi közlekedés az elsődleges szempont.
Mi is szerettünk volna különleges csapat outfit-et de későn álltunk neki a tervezésnek és a megvalósításnak, így maradt a jól bevált csíkos túra pólónk kalózkendőkkel. Soma és Csenge kalózszakállal és kalózkalappal emelte az összképet.
Voltak jelek.
Én valahol a zsigereimben már az indulás pillanatától éreztem hogy nem lesz sima ügy, mégsem kértem mentőmellényt mert volt helyette "nagymellényem", nem úgy mint tavaly.
Rengetegen voltak , sokkal többen mint tavaly.
A medret sokkal durvábban benőtte a növényzet mint tavaly,
Nem is úsztuk meg szárazon, nem úgy mint tavaly.

A beszűkült helyeken rendre alkalmi dugókat generálva akadtak el a járművek. Még a 10 kilométeres táv felénél sem voltunk, mikor legfőképp a sok türelmetlen kenus és kajakos miatt, többször kerültünk borulás közeli állapotba. Az út háromnegyedénél végül egy csapattárs hajóval együtt kikötöttünk egy birkanyáj mellett, hogy megvárjuk míg lazul a tömeg a vízen. Falatoztunk, napoztunk, hangosan röhögtünk az őrült evezősökön, például azon az arcon, aki a hajójukból kiugorva úgy döntött, hogy akkor ő most fog egy bárányt a nyájból.
Rá is vetette magát egy rémült példányra. Csenge, akinek minden állat a barátja ezt rettentő rossz néven vette és szóvá is tette. Áron a csapattársunk kimentette a bárányt, de Csenge a maga 120 centiméteres pöszeségével azért még közölte a báránymolesztálóval hogy "hülye kocsog!"
Mikor sebtiben bedobáltuk a cuccainkat a hajóba, és én félig-meddig rátekertem a tetőt a száraz cuccainkat és a kaját rejtő hordóra, még nem gondoltam, hogy ez milyen felelőtlen dolog.
Vízre szálltunk.
A gyengülő vízi forgalomban a 25 fokos pazar napsütésben lazán csordogáltunk. Énekeltünk, viccelődtünk és szürreális találkozásokat ejtettünk a vízen. Pár száz méterre hozzánk csapódott egy vidám trió akiket Fecó természetesen nem akart megsérteni azzal hogy nem kér a pálinkájukból, főleg mikor kiderült hogy mezőtúriak. Mikor összerakták, hogy Fecó ismeri a mezőtúri ős-kocsmárost ő lett a legnagyobb király és hosszasan meghatódva értekeztek arról , hogy "De hát erre mekkora esély volt ?!". Tőlük tudtuk meg azt az evidenciát is, hogy igazából mindenki ismer legalább egy mezőtúrit, csak lehet hogy nem tud róla.
Én, a vízen ringatózva rutinosan véve az akadályokat, rövidesen megállapítottam magamban, hogy mennyire király vagyok.
Tök jól teszem a dolgom a hajó orrában. A gyerekek is lapátoltak, fékeztek ha kellett. Mikor túljutottunk egy-két neccesebb részen és a parton keselyűként sorakozó katasztrófaturisták megtapsoltak, elégedetten söpörtem be az elismerést. Szinte egy kilométer se volt hátra, mikor jött egy gyors sodrású szűkület ahol egy kenus páros úgy döntött, a mi hajónkba kapaszkodik majd továbbálltukban taszítottak egyet a hajónk orrán úgy, hogy befordultunk keresztbe. Eszeveszetten próbáltunk korrigálni, amiből az lett, hogy sikerült háttal beállnunk az egyre gyorsuló folyón. Mivel pont egy kanyargós szakasz jött muszáj volt megpróbálnunk a fordulást és tényleg nem sok hiányzott hogy sikerüljön ...
Az utolsó amit láttam, egy nézelődő öregúr kaján nevető arca. Aztán a jéghideg csapódás, és az első gondolat a víz alján hogy "miért is nem kértem én mentőmellényt????".
Míg a folyó fenekén felismertem hogy merre van a felfele és a lefele és elrugaszkodtam valószínű csak másodpercek teltek el de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Egyik kezemmel jeges rémületben a hajót tartva, másikkal a parti nádat markolva néztem ahogy Fecó elkapja Csenge grabancát, és szó szerint a partra hajítja a sebtében összehalászott cuccainkkal együtt. Soma hősként mentett meg három lapátot és kapta el a kötelet amit a partról dobott egy nagyon - nagyon kedves házaspár.Végül elengedtem a hajót és éltem én is a kötél nyújtotta meneküléssel.Fecó a hajóba kapaszkodva úszott egy laposabb partszakaszt keresve ahol egy csapattárs segítségével partra tudott szállni. Mivel én és a gyerekek a másik oldalon álltunk át kellett valahogy jutnunk a túlpartra. A négy lapáttal a vállamon, egy halom csuromvizes cuccal az ölemben és a két megszeppent, vacogó gyerekkel az oldalamon vonultunk végig Dunaalmás egy kis utcáján hogy elérjük a hidat ahol átjuthatunk Fecóhoz és a hajóhoz. A hordóban gondosan bekészített száraz ruha ígéretével tartottam a lelket a gyerekekben. Mikor odaértünk, és kiderült hogy mindenünk szarrá ázott (a telefonommal együtt), kicsit én is nekikeseredtem és Csengével együtt úgy döntöttünk, hogy akkor nekünk köszönjük szépen ennyi elég volt és gyalog sétálunk a pár száz méterre lévő célig.
Mire az utolsó hajó beérkezését és sok-sok borulást végignéztünk, és átbeszéltük újra és újra hogy kinek milyen élmény volt ez a kis kaland már ismét emelkedett hangulatba kerültünk. A komfort érzetünkön persze sokat lendített az autóban lévő harmadik garnitúra ruhánk, aminek összerakásakor szintén nem voltam elég figyelmes, így történhetett meg hogy a tatai városnézést, hamburgerezést, csokizást és a hazautat Fecó és én alsónemű nélkül teljesítettük.
Veszteségeink: a telefonom, 3 kalózkendő, egy kalózkalap, egy kard, 2 pulóver egy kockás pokróc pár doboz sör és a nehezen megszerzett vízi magabiztosságom.
Amit nyertünk: Sok-sok tapasztalat, kaland, nekünk Csengével az első borulás amin előbb utóbb úgyis túl kell esni, és egy hatalmas kékes-zöldes - lilás zúzódás a combomon.