Által-ér újratöltve

Gyermeteg türelmetlenséggel vártam október első hétvégéjét. Tavaly vettünk részt először a különleges Által - éri túrán. Volt is nagy rácsodálkozás a határtalan hülyeség és a buli-hajózás kimaxolására. (a Csenge blogban írtam is egy lelkes beszámolót.)
Idén, már rutinosan sorakoztunk fel a rajtnál Somával és Csengével gondosan összerakott száraz váltóruhával és némi sörrel Fecónak, hogy jobban belesimuljunk a közegbe. Csőre töltött telefonokkal fotózva konstatáltuk hogy lehet fokozni a fokozhatatlant. Ámultunk a rengeteg kreatív építményen, amelyek építésekor nem mindig a jó vízfekvés, vagy a biztonságos vízi közlekedés az elsődleges szempont.
Mi is szerettünk volna különleges csapat outfit-et de későn álltunk neki a tervezésnek és a megvalósításnak, így maradt a jól bevált csíkos túra pólónk kalózkendőkkel. Soma és Csenge kalózszakállal és kalózkalappal emelte az összképet.
Voltak jelek.
Én valahol a zsigereimben már az indulás pillanatától éreztem hogy nem lesz sima ügy, mégsem kértem mentőmellényt mert volt helyette "nagymellényem", nem úgy mint tavaly.
Rengetegen voltak , sokkal többen mint tavaly.
A medret sokkal durvábban benőtte a növényzet mint tavaly,
Nem is úsztuk meg szárazon, nem úgy mint tavaly.

A beszűkült helyeken rendre alkalmi dugókat generálva akadtak el a járművek. Még a 10 kilométeres táv felénél sem voltunk, mikor legfőképp a sok türelmetlen kenus és kajakos miatt, többször kerültünk borulás közeli állapotba. Az út háromnegyedénél végül egy csapattárs hajóval együtt kikötöttünk egy birkanyáj mellett, hogy megvárjuk míg lazul a tömeg a vízen. Falatoztunk, napoztunk, hangosan röhögtünk az őrült evezősökön, például azon az arcon, aki a hajójukból kiugorva úgy döntött, hogy  akkor ő most fog egy bárányt a nyájból.
Rá is vetette magát egy rémült példányra. Csenge, akinek minden állat a barátja ezt rettentő rossz néven vette és szóvá is tette. Áron a csapattársunk kimentette a bárányt, de Csenge a maga 120 centiméteres pöszeségével azért még közölte a báránymolesztálóval hogy "hülye kocsog!"
Mikor sebtiben bedobáltuk a cuccainkat a hajóba, és én félig-meddig rátekertem a tetőt a száraz cuccainkat és a kaját rejtő hordóra, még nem gondoltam, hogy ez milyen felelőtlen dolog.
Vízre szálltunk.
A gyengülő vízi forgalomban a 25 fokos pazar napsütésben lazán csordogáltunk. Énekeltünk, viccelődtünk és szürreális találkozásokat ejtettünk a vízen. Pár száz méterre hozzánk csapódott egy vidám trió akiket Fecó természetesen nem akart megsérteni azzal hogy nem kér a pálinkájukból, főleg mikor kiderült hogy mezőtúriak. Mikor összerakták, hogy Fecó ismeri a mezőtúri ős-kocsmárost ő lett a legnagyobb király és hosszasan meghatódva értekeztek arról , hogy "De hát erre mekkora esély volt ?!". Tőlük tudtuk meg azt az evidenciát is, hogy igazából mindenki ismer legalább egy mezőtúrit, csak lehet hogy nem tud róla.
Én, a vízen ringatózva rutinosan véve az akadályokat, rövidesen megállapítottam magamban, hogy mennyire király vagyok.
Tök jól teszem a dolgom a hajó orrában. A gyerekek is lapátoltak, fékeztek ha kellett. Mikor túljutottunk egy-két  neccesebb részen és a parton keselyűként sorakozó katasztrófaturisták megtapsoltak, elégedetten söpörtem be az elismerést. Szinte egy kilométer se volt hátra, mikor jött egy gyors sodrású szűkület ahol egy kenus páros úgy döntött, a mi hajónkba kapaszkodik majd továbbálltukban taszítottak egyet a hajónk orrán úgy, hogy befordultunk keresztbe. Eszeveszetten próbáltunk korrigálni, amiből az lett, hogy sikerült háttal beállnunk az egyre gyorsuló folyón. Mivel pont egy kanyargós szakasz jött muszáj volt megpróbálnunk a fordulást és tényleg nem sok hiányzott hogy sikerüljön ...
Az utolsó amit láttam, egy nézelődő öregúr kaján nevető arca. Aztán a jéghideg csapódás, és az első gondolat a víz alján hogy "miért is nem kértem én mentőmellényt????".
Míg a folyó fenekén felismertem hogy merre van a felfele és a lefele és elrugaszkodtam valószínű csak másodpercek teltek el de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Egyik kezemmel jeges rémületben a hajót tartva, másikkal a parti nádat markolva néztem ahogy Fecó elkapja Csenge grabancát, és szó szerint a partra hajítja a sebtében összehalászott cuccainkkal együtt. Soma hősként mentett meg három lapátot és kapta el a kötelet amit a partról dobott egy nagyon - nagyon kedves házaspár.Végül elengedtem a hajót és éltem én is a kötél nyújtotta meneküléssel.Fecó a hajóba kapaszkodva úszott egy laposabb partszakaszt keresve ahol egy csapattárs segítségével partra tudott szállni. Mivel én és a gyerekek a másik oldalon álltunk át kellett valahogy jutnunk a túlpartra. A négy lapáttal a vállamon, egy halom csuromvizes cuccal  az ölemben és a két megszeppent, vacogó gyerekkel  az oldalamon vonultunk végig Dunaalmás egy kis utcáján hogy elérjük a hidat ahol átjuthatunk Fecóhoz és a hajóhoz. A hordóban gondosan bekészített száraz ruha ígéretével tartottam a lelket a gyerekekben. Mikor odaértünk, és kiderült hogy mindenünk szarrá ázott (a telefonommal együtt), kicsit én is nekikeseredtem és Csengével együtt úgy döntöttünk, hogy akkor nekünk köszönjük szépen ennyi elég volt és gyalog sétálunk a pár száz méterre lévő célig.
Mire az utolsó hajó beérkezését és sok-sok borulást végignéztünk, és átbeszéltük újra és újra hogy kinek milyen élmény volt ez a kis kaland már ismét emelkedett hangulatba kerültünk. A komfort érzetünkön persze sokat lendített az autóban lévő harmadik garnitúra ruhánk, aminek összerakásakor szintén nem voltam elég figyelmes, így történhetett meg hogy a tatai városnézést, hamburgerezést, csokizást és a hazautat Fecó és én alsónemű nélkül teljesítettük.
Veszteségeink: a telefonom, 3 kalózkendő, egy kalózkalap, egy kard, 2 pulóver egy kockás pokróc pár                              doboz sör és a nehezen megszerzett vízi magabiztosságom.
Amit nyertünk: Sok-sok tapasztalat, kaland, nekünk Csengével az első borulás amin előbb utóbb úgyis túl                       kell esni, és egy hatalmas kékes-zöldes - lilás zúzódás a combomon.
                   

Indulás előtt 

Abszolút DIY kajak (nálunk ő nyert) 

Komplett nappali a 60-as évekből :)

Örvényes keretek között, avagy a Dráva és én

A víz és én.
Soha nem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Az egészségesnél egy kicsit mindig nagyobb távolságból "szerettem". Amolyan félelemmel vegyes tisztelettel. Lehetne akár a nyolcvanas évek veszprémi úszásoktatásában keresni az okokat. Bár a kiképzőtáborra hajazó hírhedt balatonfűzfői úszásórák rémálmaimban még mindig vissza-vissza térnek, az én problémám valahol zsigeri szinten indul. Ha hinnék a reinkarnációban, azt mondanám az előző életemben biztos vízbefúlós  csúnya halálom volt. Minden estre elég ciki, hogy Balaton parti emberként nem tudok használható úszótudományt felmutatni. Pont ezért a vízi járművekkel is nagyon sokáig hadilábon álltam és ezt a családom is jól tolerálta. Már évek óta megvolt a két kajakunk és a kenunk, és Fecó a gyerekkel már letudott pár szigetközi túrát, mikor finoman elkezdtek nógatni hogy kóstoljak bele én is.
Az első balatoni vízre szállásom egy egyszemélyes kajakban sikítva jajgatva, elég emlékezetes. A családi aranyköpések része a mondat, ami akkor hagyta el a számat mikor kimenekültem a hajóból: "Tök jó, csak kár hogy túl vizes és nagyon mozog."
Azóta eltelt pár év és én szép lassan megfertőződtem. A bevállalósabb túrákat Fecó még nélkülem, váltakozó gyerekszámmal teljesíti. De pár szigetközi evezésen megedződve voltam már kétszer a hévizi egynapos túrán és a Balatonon is egyre rutinosabban forgatom a lapátot. Bizton mondhatom, hogy a nyár legszebb pillanatai mikor egy átizzadt irodai nap után vízre szállunk Fecóval, és egy üveg rozéval, mélyen beevezünk és lazulva élvezzük a naplementét a Balatonon.

A Dráva hatalmas kihívást jelentett számomra.
Eléggé ráparáztam arra hogy két napos, hogy 90 km-es a táv, hogy közvetlen a folyó tetőzése után aránylag magas vízállásnál megyünk, hogy elég gyors folyású, hogy tele van veszélyes alattomos örvényekkel, amik csak úgy lehúzzák a gyanútlan hiányos úszástudású rutintalan túrázókat. Az hogy vonatozós, sátrazós, víz, áram és wc nélküli hétvége lesz csak az indulás előtt pár nappal tudatosult bennem, de azért paráztam ezen is egy csomót.Ahogy látta rajtam Fecó az elhatalmasodó  izgalmat, úgy emelte az útra szánt pálinka mennyiségét.
Réka és Soma abszolút buzgalommal csatlakozott hozzánk, de Csongort egy kicsit noszogatni kellett. És ha elvárható lelkesedést nem is produkált  azért,  ha  kamaszos 'beletörődöm a sorsomba' arccal is de hajlandó volt megtisztelni minket a jelenlétével. Csenge ha nehezen is, de lemondott az élményről, csak egy Rozi mamás kényeztető wellness hétvégével kellett megvesztegetni.
Az autónktól péntek délután a barcsi vasútállomáson vettünk könnyes búcsút (mi Rékával a vasútállomás toalettjében az angol vécétől ellágyulva is elmorzsoltunk pár könnycseppet) , majd szakadó esőben felszálltunk a vonatra. Őrtilosba érve a még mindig szemerkélő esőben, tárt karokkal vártak minket a vérszívók. Sokként ért a hír, hogy megérkeztünk szúnyog nirvánába, ahol, mivel természetvédelmi terület, nem irtják őket. Csak két dolog maradt otthon a nagy kapkodásban: az esőkabátok és a szúnyogriasztó spray.......
Miután az ország egyik leggyönyörűbb fekvésű kocsma-bolt kombójába felkapaszkodtunk a partról és beszereztük a sprayt, némi italt és tapsikolva nyugtáztuk az angol wc látványát (na jó csak Réka és én tapsikoltunk), helyre billent a világ rendje és éreztem hogy igazán jó kis kaland vár ránk.

Szombat reggelre összeverődött a 34 fős csapat és meghallgattuk Gyuri a túravezető eligazítását. Az örvények és veszélyek részletes taglalása nem tett jót az önbizalmamnak, de a vízen, méterről méterre haladva lazultam bele ebbe az egész vízi túra fílingbe.
A lapátok ütemes csobbanása, a pazar táj, és az a végtelen, szépséges nyugalom amire oly sokat vágyunk a hétköznapi rohanásban. Egymásra figyelni, elmélyedni,  lelassulni tanít egy ilyen út.
A vízvári kikötőhelyen a Gyuri rutinosan összerittyentett bogrács gulyásából belakva hagytuk magunk mögött a slow living stílust, hogy a falucska Randi presszójában maxoljuk ki a lazulás másik formáját.
A presszó udvarán belecsöppentünk  a májusfa kitáncolás ünnepébe. Ez a hagyomány Vízváron a résztvevők mozgáskoordinációjából következtetve úgy tűnt már kora reggel kezdődött. És estefelé aztán tanúi lehettünk a tradicionálisan stílfűrésszel két másodperc alatt véghezvitt  két darab gondosan felállított és alaposan kitáncolt májusfa kidöntésének
A vasárnapi 45 kilométer a görbe este, a folyó belassulása, és az előző nap szétült fenekem miatt már kicsit szenvedősebben ment, de így is tökéletes volt az élmény. Sokkal többet kaptam mint amire számítottam.

Van még egy csomó extra tanulság is. Ebből néhány:

- Imádtam, hogy a szél összefúj 34 embert. És az innen-onnan összeverbuválódott, nagyon sokféle fazon milyen jól tud csapatban működni.

- Nem gondoltam hogy a bicikli túrákhoz hasonlóan a vízen is kockásra lehet ülni a fenekünket.

- A párlelkes kis településen simán kikapja a boltos néni a gyanútlan vízitúrás kezéből a bezacskózott kifliket és újraosztja péksütiket, gondosan ügyelve arra, hogy a helyi lakosok igényei legyenek első körben kielégítve (Én is ilyen boltos nénit akaroook!!!)

- Elég szürreális, de megtörtént: 90 Ft-os fröccsel oldódva, Modern talking-ra rázzuk egy világvégi kocsmában.

-Ismét bebizonyosodott mekkora partiarc a 12 éves Soma fiunk, ha a mulatásról van szó. Így talán megbocsátható volt,  hogy másnap sikerült úgy elaludnia evezés közben, hogy beengedte a lapátot a vízbe. Aztán már csöppet sem zavartatta magát. A kenuban keresztbe feküdve tátott szájjal hortyogta végig a vasárnapi evezés nagy részét.

- Na és mekkora örömet tud okozni a falucska elgazosodott focipályája melletti öltöző retro zuhanyzó helysége, ahol ha egy sugárban is ,de meleg víz folyik !!

- Mennyi tartalommal telik meg Gyuri "Be szép az élet" sóhaja, mikor ringatózva pihensz a kenuban a számodra legfontosabb emberekkel és bámulod ahogy a zöld ezernyi árnyalata összeér az ég kékjével.

Hétfő reggel úgy ébredtem mintha átment volna rajtam egy úthenger, de a mosoly letörölhetetlen az arcomról. KALAND volt a javából. Hálás vagyok legfőképp Fecónak hogy nem adta fel és bevállalt engem is, és természetesen a túraszervezők Buddhájának Gyurinak és a Szürkehód -nak.