Rendőrmunka

 Gyönyörű meleg vasárnap délelőtt volt. A napfény megcsillant a szembejövő rendőrautó fényes motorhaztetején és kicsit el is vakította a fiatal és lelkes rendőrünket. 

Át is futott az agyamon, hogy milyen szerencse mert így talan nem látja, hogy nem vagyok bekötve. A 24 éves kisautónk első ablakát hetek óta nem lehet felhúzni és az előző napi jégeső áztatta biztonsági övvel nem akartam szívatni magam, meg amúgy is "csak pár utcát megyek"...

Mikor egy perc múlva a tükörbe néztem és megláttam a fiatal lelkes fejet, már éreztem a vesztem de még apró, (szerintem) észrevétlen mozdulatokkal bekötöttem magam.

Aztán persze levillantott. Mikor elkérte a személyimet és megkérdezte, hogy szerintem miért állított meg, végtelenül szánalmas módon próbáltam játszani a hülyet, büszkén feszítve a nedves biztonsági öv alatt. 

Végül elég hamar megtörtem és némán bólogatva hallgattam a felelőtlenségemről szóló kioktatást és ennél csak az volt szarabb, hogy tudtam, hogy ezt majd minden egyes csaladtagomtól meg kell még hallgatnom....

Az intelemek a csekk és a mínuszpontok átadása utan kedvesen elköszönt és gyanútlanul beült az autójába. Amint próbáltam ráadni a gyújtást már tudtam, hogy rohadtul nem fog elindulni az autóm, mert az aksi napok óta szarakodik és úton-útfélen otthagy, hát miért pont most úsznám meg, mikor a város egyik legforgalmasabb buszmegállójában dekkolok. 

Kiugrottam az autóból és integettem neki, hogy van egy kis gondom, erre a kiaoktató szigorú rendőrbácsi szerepet lecserélve és a "segítünkaholtudunk" személyiségét előkapva, a magázásból tegezésre váltva, végtelen türelemmel magyarázta el, hogy is kell az autót kezelni ha valaki betolja, majd a rendőrautóval keresztbeállva megállította a forgalmat és nekigyűrkőzött az öreg autóm fenekének, hogy feltolja az emelkedőn. Végül a buszmegállóban bámészkodók közül is besegítettek páran, így történhetett meg, hogy egész emelkedett hangulatban, mondhatni vigyorogva hagytam el a helyszínt. Nem tagadom azért elég nagy volt a kísértés, hogy előkapjam a telefonom és lefotózzam a visszapillantó tükörben látott fiatal lelkes fejet, ahogy valószínű már kicsit megbánta hogy velem és az öreg autómmal packázott....

Segítség ötven ........... Vol.1

 Volt pár dolog a nyolcvanas években, aminek zsenge koromnál fogva nem lehettem részese.

 A csillagok háborúja mozihoz például tuti nem voltam elég érett. Nem is emlékszem sok mindenre az élményből, mert valószínűleg apukám vállán bóbiskoltam.

Mindig sajnáltam, hogy nem hallhattam élőben a szekta előtti Pajor Tamást és a Neuroticot, a fiatal és bohó Menyhárt Jenőt vagy Müller Pétert.  A magyar underground születésének idején nagyrészt egy lakótelepi rakétamászókán múlattam az időt, és lábszárvédőről álmodoztam. Igen, arról a kötött, aerobikos amúgy, teljesen értelmetlen ruhadarabról. Mire hordhattam volna, már nyakig voltam a  metál korszakomban és a Running Wild pólómhoz nem annyira passzolt.

A kilencvenes években aztán a denevérujjakkal együtt a lábszárvédőt is elsöpörte a ködvágó-nadrág és a neonszínű divatvonat, amire már nem akartam felülni. 

 Most hogy befordultam a célegyenesbe az ötven felé vezető úton, van bennem egy kétségbeesett késztetés hogy hülye dolgokat tegyek vegyek.  

Mivel úgy néz ki, hogy beteges vonzódásom a bizarr ruhadarabhoz, a nyolcvanas évek óta kitart, nem is volt kérdés, hogy most jött el az ideje az első kötött lábszárvédőm beszerzésének.