Határfeszegetős biciklizős

 Múlt hét vasárnap reggel kinéztünk az ablakon a ragyogó napsütésre és hirtelen felindulásból biciklire pattantunk, hogy kettecskén gyerekek nélkül égessük a kalóriákat. Most jó lenne azt írni hogy azért megyünk nélkülük, hogy tudjunk haladni és legyen sportértéke, de ez sajnos pár éve már nem így működik... Az utóbbi időben Fecó sokat tekert Somával és a gyerek sokadik kéz nélküli fütyörészve előzése után komolyan fontolóra vette egy elektromos bicikli beszerzését. Az e-bicikli elleni zsigeri írtózásom nyomán aztán úgy döntöttem, én is visszaülök a kissé elhanyagolt biciklinyergembe, így én is boldog vagyok hogy az amúgy kedvenc időtöltésemnek adózom és Fecó is boldog mert engem simán lenyom...

A Veszprém- Szabadságpuszta - Veszprémfajsz -Nemesvámos - Veszprém  kört terveztük és még a brutál szél  ellenére is tök jó volt egészen a veszprémfajszi kálváriáig. Már többször jártunk erre, és tudtam hogy a rohadt meredek csúszós füves kaptató azon ritka szakaszok egyike ahol a végén mindig tolom a bicót. Most viszont az történt, hogy egy harmincas apuka két kisgyerekkel szembe gurult velem le a hegyről és megkínált egy kedves de amolyan szánakozó úrístenremélemtúléli CSÓKOLOM-mal. Ez fájt nekem annyira, hogy felszívtam magam és nem szálltam le a csúcsig. Ott viszont kb ledöltem a kerékpárról, öklendeztem és nem túlzok ha azt mondom hogy az életemért küzdöttem. Miközben ültem a fűben és próbáltam levegőt préselni a sípoló tüdőmbe könnybelábadt szemmel arra gondoltam, milyen szép ájulás előtti utolsó látvány ahogy a szemem előtt ugráló fekete karikák mögött átsejlenek a kálvária fehér kövei. Mire végiggondoltam, hogy fog odaérni a mentő, hogy visz haza Fecó két biciklit és hogy fognak kiröhögni a gyerekeink, már jobban lettem, annyira hogy a segítségemre siető rémült kutyasétáltató fiút megnyugtassam és szót fogadva Fecónak megpróbáltam nem pánikolva lélegezni.

 Úgy gondoltam, ez elég bemelegítés volt ahhoz, hogy ezen a hétvégén elmenjek Fecóval egy olyan körre, ami érinti a régi kedvenc de igencsak combos Nemesvámos - Hidegkút útvonal szuperdombjait.

Annyira profin akartam rákészülni, hogy reggel indulás előtt letöltöttem egy csillivlilli biciklis térképes alkalmazást, ami megtervezett nekünk egy 40 km-es mountain bike körtúrát. A navigáció azért lett volna fontos, mert a Hidegkút Veszprémfajsz közötti részt annyira nem ismertük és nem akartunk lekeveredni a Koloska völgybe, mert azt viszont ismertük. Nos, a telefonom Hidegkúton még működött és kb akkor merült le, mikor a már sokadik balra vagy jobbra menjünk vitánk után épp öklömnyi csúszós kövek között küzdöttük magunkat egyre feljebb. Sokszor, nagyon sokszor, bebizonyosodott már, hogy én nem tájékozódom jól (Fecó viszont igen). Mégis minden ilyen újabb alkalommal élő iránytűnek érzem magam és előző kudarcaimon Senillaként továbblépve, totál magabiztosan tudom az utat. Fecó defektjén már fenn sem akadtunk. Nyáron annyiszor járt így, hogy kb csukott szemmel foltozta be majdnem forma1-es szintidővel. Aztán, mikor egy órával naplemente előtt a veszprémfajszi játszótér helyett a Nosztori parkban találtuk magunkat, egy újból leresztett kerékkel, elhasználtuk a telefonos segítségünket és hívtuk Csongor fiunkat hogy mentsen meg minket. 

Az autóban ülve erős hiányérzetem volt és elég bosszús voltam, hogy nem tudtuk befejezni a kört, de mikor ma reggel úgy ébredtem, hogy minden tagom fáj, annyira nem hiányzott már az a plusz 15 km.

 

 

 

 

 

    

Balaton-felvidéki tekerős-borozós

  Három hét kánikula után égzengésre frissítő szélre és zivatarra ébredni hajnalban igazán felemelő érzés. Még akkor is, ha Lotti kutya így öregasszony korára mint a gallok, vihar idején attól félve hogy az ég a fejünkre szakad, képes addig sírni az ablakunk alatt (de tényleg honnan tudja hogy melyik a mi hálószobánk???) míg beengedjük az előszobába. A boldogságunkba még az sem tudott belerondítani, hogy a kutya másik legújabb szokása, hogy örömében kakibogyó mintát rak szigorúan art deco stílusú geometriai elosztásban aláaknázva a padlót (s mikor beengedtük a végítélet elől nagyon-nagyon örült....)
A reggeli huszonöt fok, a szemerkélő eső, és a kellemes szellő pedig tökéletes alap egy jó kis kerekezéshez, még úgy is hogy az éjszakai zápor szétáztatta a kint felejtett biciklim ülését. Mikor Fecó előadta az útitervet először komolyan azt hittem hogy viccel.Aztán elkezdtem alkudozni a távolságból, majd mikor már az első 50 métert megtettük,már a szintkülönbségekből is.Végül zacskót húztam az ülésemre és beláttam hogy augusztus második szombatján tényleg jobban járunk ha messze elkerüljük a balatoni bringaútat. Almádiból a partról indultunk és mire a Pinkóczi csárdához értünk már úgy éreztem a dunsztos időben, hogy 40 fok van. Szentkirályszabadján egy jégkrémmel és kólával doppingoltam és repültünk Veszprémig. A városi kerékpár útra csatlakozva feltekertünk a nemesvámosi útra. A számomra legutálatosabb szakasz a Vámosi úti temetőtől Nemesvámosig tartó alattomos lassú emelkedő a tapolcai út autóforgalmának kipufogógázával   fűszerezve. Pár hete már kipróbáltuk és tudtam hogy most is utálni fogom. Nem úgy, mint a Nemesvámos Tótvázsony közötti dimbes, de inkább dombos, tök jó minőségű széles aszfaltcsíkot, Erős kaptatókkal és óriás gurulásokkal tűzdelve a mesebéli tájon mélázva, adrenalintól részegülve tudtuk le ezt a 10 kilométeres szakaszt. Tótvázsony után egy újabb kaptató leküzdésével jött a megérdemelt jutalom gurulás,ami a nagy forgalom és a borzasztóan kátyus út miatt kicsit túlélő túrás fílingre hajazott. Balatonszőlősön egy szőlősgazdánál hosszúlépéssel frissítettük magunkat, ami mint kiderült az én esetemben nem volt jó döntés. Úgy egy hónapja pedig megtörtént velem, hogy egy Balaton parti borozás után hazafelé karikázva a házunk előtti utolsó kanyarban sikerült az árokba keverednem.(Ezt a büszkeségem utolsó morzsáit megtartandó inkább nem részletezném) Szóval akkor megfogadtam hogy ezentúl vagy bicikli vagy fröccs. Hát eddig tartott a fogadalmam, s ha most nem is lett komolyabb következménye azért az tény hogy az alkohol olyan durván a lábamba ment hogy Balatonszőlős - Balatonfüred közti utolsó emelkedőcskébe majd' belehaltam.
Füreden figyeltünk rá hogy szigorúan a Római úton maradjunk és pazar panorámával kényeztetve értük el Csopakot. Mire kiizzadtam
a Szőlősi bort pont elertuk a Jasdi pincészet fantasztikus borteraszát. A kapun még tényleg úgy léptem be, hogy én bodzaszörpöt fogok inni. Aztán elég volt egy deci olaszrizling ígérete a ház ajánlásával és gyöngyöző hideg szódával, hogy csatlakozzak Fecóhoz. Még jó hogy vittünk biciklis táskát, így volt helye az üveg jó fajta Jásdi bornak, amit beszereztünk. Az utolsó etap Csopaktól Lovason és Alsóörsön át Almadi - Káptalanfüredig a Római úton, már fáradt elégedettségben telt. Almádiba érve konstatáltam, hogy szokásomtól eltérően aránylag keveset nyavalyogtam, úgyhogy az utolsó 15 perc lázas önsajnálatban telt. Lassan három órája itthon vagyunk az izmaim meg mindig fáradtak, az ízületeim és az alfelem sajognak, de lezuhanyozva a strandon lábat lógatva más vágyam sincs, csak megosztani a világgal, hogy 43 évesen, 15 kiló plusszal, a világ legjobban motiváló férjével letekertem kemény emelkedőkkel spékelt majdnem HATVAN kilométert!!!

Bakonyi biciklis betyárok

Régi álmunk volt.
Ahányszor Bakonybélben túráztunk az utóbbi években,  mindig azon merengtünk, mennyire jó kis biciklis terepek vannak arrafelé. Fel is került a bakancslistánkra és most hétvégén végre belevágtunk. Fecó már rutinos bakonyi biciklis betyár, mert az elmúlt pár évben megmászta már többek között a Hajagot és a Farkasgyepű-Németbánya vonalat is.
Nekem a húsz évvel ezelőtti nagy bicikli túrák, és az utóbbi évek Balaton körüli kisebb tekerések szolgáltatták az alapot, amit kénytelen voltam kipótolni egy kis vakmerőséggel hogy bele merjek vágni.
A szombatra tervezett útvonal Bakonybélből a Kőris hegyet csak "félig" érintve Fenyőfőn át, Vinye volt. Odafelé minden oké volt. A Cuha völgyi büfében 22 km után lazítva kávézgattunk.Írtam a nagyképű sms-eket anyukámnak és a Rékának, fogadva a gratulációkat. Az első sokk az volt, mikor visszaindultunk, és megpróbáltam ráülni a nyeregre. Emlékeztem a régvolt túrákról hogy az bicikliülés 20 km után már nem a barátunk. Na de ennyire!!! Megpróbáltam kikapcsolni az agyam azon részét ami a seggemmel van összekötve és fogcsikorgatva tapostam a pedált a "kis kerülőre" tervezett visszaúton. Mer' ugye mi kinéztük a térképen egy jónak látszó nyomvonalat, és mikor a turista jelzés eltűnt csöppet sem gyanakodtunk. Mikor a majdnem függőleges homokos talajon már a kerékpárt tolva, majd farönkökön átcipelve küzdöttünk, kicsit már elbizonytalanodtunk és meg is érlelődött bennem Fecó új pólójának felirata miszerint: "A térképen tényleg nem így nézett ki! " (már kapott tőlem egy "Tudok egy rövidebb utat!" feliratú pólót).
Én akkor értem el teljesítőképességem  határát, mikor kerékpár tolás közben begörcsölt mindkét vádlim, de már sírni sem volt erőm, és azon merengtem hogy fog itt leszállni a mentőhelikopter, vagy egy ufó vagy esetleg a hétfejű sárkány, aki megment minket. Aztán valahogy ezen is túllendültem (oké, sokat segített hogy Fecó visszajött értem és vitte a biciklimet és nagyon jól viselte a nyavalygásaimat). Mikor viszont rátaláltunk az útra és a hazaút utolsó tíz kilométerét félelmetes tempóban gurulva teljesíthettük még kurjongatni is volt erőm.

A túra mérlege:  44,34 km keresztül a Bakonyon (a Kőris hegy csúcsát 200 méterre megközelítve)
                        967 m felfele menet
                        967 m lefele menet
                      12 km/óra átlagsebesség
                      37,4 km-óra max sebesség
                      1200 kcal égetés

Az adatok kicsit pontatlanok mert néha elfelejtettem leállítani az alkalmazást mikor pihentünk, de a szintkülönbség és a táv az tuti.
Mikor elfoglaltuk a szállást úgy terveztük átöltözünk és sétálunk egyet a faluban, aztán lerogytunk az ágyra és három óra múlva eszméltünk hogy ha nem sietünk bezár a szálló konyhája. Én konkrétan az alfelem miatt szenvedtem a legjobban. Akkora duzzanatot szereztem, ami már dupla seggnek minősült. És milyen hasznosnak bizonyult Fecó behűtött dobozos söre, amit gentlemanként ajánlott fel izzó alfelem okozta fájdalom enyhítésére!

Ma reggelre mindenem fájt a lábujjamtól a fejem búbjáig de eltökéltek voltunk és belevágtunk a mára tervezett távnak. A cél Németbánya volt, ami mindig kedvelt gyalogtúra helyünk volt. Egy ilyen szombat után vasárnap reggel rátenni a fenekünket a nyeregre, csak hangosan káromkodva megy. Aztán úgy az első kilométer végére elzsibbadsz úgy a fájdalomtól hogy már ne érezd.
Egy nagy hegyet kellett legyőzni. Nyolc kilométeren keresztül csak felfelé, aztán egy fantasztikus gurulás egy erdei úton a faluig. A visszaút elején megint egy kisebb holtpontra kerültem, de azért tapostam eltökélten. Mikor elértük a legmagasabb pontot megint és elkezdtünk gurulni eljutottam odáig hogy már azt is fárasztónak éreztem hogy tartsam magam a kerékpáron. Persze az utolsó nagy gurulás megint mindent felülírt. Imádom mikor az adrenalintól megrészegülve  azt érzi az ember, hogy simán megérte a küzdelem és az izzadság, mert észvesztő tempóban ereszkedni egy hegyről leírhatatlan.
Mérleg:    23,26 km
               10 km/óra átlag sebesség
               576 m hegymenet
                35,9 km/óra max sebesség
                710 kcal égetés

Összességében tehát megtettünk majd' 68 kilométert a két nap alatt ami iszonyú büszkeséggel tölt el. Alig várom hogy visszatérjünk és felmenjünk a Kőris hegyre, mert ez a következő cél.

Tanulságok:

- A futás tényleg hasznos.Az, hogy most már mondhatni rendszeresen futunk hétköznaponként nem várt segítségként lendített át a holtponton, állólépesség tekintetében
- A térképen egy kis árnyalatnyi különbséggel jelölt kétszáz méter szintkülönbség legyőzése a valóságban nagyon kemény munka.
- A szőlő cukor és a víz a legjobb barátunk
- A fenekemről már nem szeretnék többet írni mert asszem egy kicsit már túlragoztam..
- Kettesben, gyerekek nélkül, két keréken madárcsicsergésben hasítani, gurulni, küzdeni, feltöltődni fantasztikus élmény.

Lazulás Sopronban

Hogy biztosan ne felejtsem el hogy negyven éves lettem szüleim nagyon megadták a módját az ajándéknak, és kaptam egy soproni hétvégét, amit Fecóval kettesben gyerekek nélkül tölthetünk.
Édesanyám nagyon precíz ember és igyekezett körültekintően választani a számos soproni szállás között.Végül a belváros szívében fekvő Hotel Palatinus szállót választotta. Sajnos.
Mivel ahhoz is ragaszkodott, hogy nekünk tényleg szinte semmibe ne kerüljön, a szobán és a félpanzión felül igyekezett minden felmerülő költséget belevenni az ajándékutalványba.
A hétvége mégis számos meglepetéssel és tanulsággal szolgált:
1. Ha utalvánnyal érkezel a szállóba úgy bánnak veled mint egy mostohagyerekkel.
2. Ne higgy a fotóknak
3. A superior szoba azt jelenti, hogy egy szuper hangulatos kis harmadik emeleti padláslyuk, ahol nem kell bajlódni a kicsomagolással, mert nincs helyed még megfordulni sem, ellenben ahogy kinyitod az ajtót mindjárt az ágyban találod magad, gyanús-foltos kórházira hypózott ropogós ágyneműben. Mikor az ablaknak csúfolt lőrésen beszivárgott fényben felfedeztem a párnánkra készített vendégváró csokit be is nyomtam, de sajnos még így is pont ugyanolyan vacaknak tűnt a szitu.Persze ennek is van előnye mert így már fenn sem akadtunk azon, hogy nincs például hűtő a szobában.
4. Fecó nagyon tud felháborodni, így kaptunk egy másik szobát, és mivel igazán figyelmesek a "service" feliratú helység szomszédjában volt.Így az ember sokkal otthonosabban érezheti  magát ha reggel mosógép hangjára ébred, éjjel pedig nagyszerűen álomba ringat a kazán ütemes zakatolása.
5.A kegyelem döfést a hazainduláskor kaptuk. A recepciós hölgy vagy bal lábbal kelt fel vagy utálja a munkáját(és az embereket) vagy alapjáraton bunkó, de szerintem egyik sem mentség a viselkedésére. Csapkodni, kiabálni és ajtót mutatni sejtésem szerint nem áll a recepciós munkaköri leírásában.
Ezt tette ugyanis mikor kiakadtunk azon, hogy azt feltételezte, hogy el akarunk sunnyogni pár száz forintnyi idegenforgalmi adót.
Szerencsére az idő gyönyörű volt, a város és  Lővérek még mindig szuper, arról pedig személyesen győződhettünk meg hogy nem az a soproni tendencia amit a mi szállónkban tapasztaltunk. Nagyon sok kedves és segítőkész emberrel, nem elszállt árakkal és kifogástalan kiszolgálással találkoztunk akármerre tévedtünk a városban.
Nagyon jó volt beszélgetni úgy hogy nem vágnak folyton bele a gyerekek, a programjainkat csakis a saját felnőtt igényeinkhez igazítva lazulni, ráérezni a borozás szépségére. Az étteremben nyugodtan komótosan falatoztunk, összekacsintva a lúzerek háta mögött, akik gyerekekkel próbáltak vacsorázni. Nagy ötlet volt hogy a családi autónkba a gyerekek helyére a kerékpárjainkat préseltük, így ahogy régen is tettük két keréken barangoltuk be a környéket. Igaz így szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy nem csak túlsúlyos hanem idegesítően puhány és leamortizált lettem az évek során. Valahogy mindig azt képzeltem hogy a hájréteg alatt ott rejtőznek a régi izmaim, és a tunyaság leporolásával csak úgy előkapom a fitt énemet ha szükség van rá. Azért arra jó volt hogy eltökéljem magam egy újabb fogadalom mellett, miszerint eljárok rendszeresen kerekezni Fecóval.Ha a négy gyereket egyedül otthon hagyjuk az edzés idejére, még a motiváció is meg van hogy bitang gyorsan tekerjek haza......