Hurrá szünet!! mikorjönajézuska? Minden nap csavargunk!Karácsony vízi túrázunk! #*@&*!!! Csenge lázas! mikorjönajézuska? Nagyon lázas...... Anya!!! Még hányat kell aludni hogy jöjjön a Jézuska?? Anya nem tudok aludni!Mert nagyon lázas vagy! mikorjönajézuska? Itt a karácsony! Miért is fürödjek pont karácsony délután?? A végén még lemaradok a Jézuskáról.
Váuu ! De szép!.... Hurrá sikerült a felvétel, most végre megláthatjuk, hogy kerülnek az ajándékok a fa alá! Kapd el Csongor! Csavard ki a kezéből a telefont!NEEEEEE! Segítség! Anya !!Oké ! Likvidálva ! Törölve! Idenézzetek, hogy tudom pörgetni az égő csillagszórót!Jé elrepült a kályháig!Gyorsan oltsuk el mert meggyullad a parketta! Oó! Azt hiszem ég a szőnyeg!Csináljunk már valamit ! Mikor megyünk a mamáékhoz? Boldog karácsonyt mama, papa! Egy babzsákfotel! Vigyázat kipróbálom !Hogy fér bele ennyi hungarocell golyó egy ekkora helyre? Hol a porszívó?
Látjátok gyerekek ez az elektrosztatikus feltöltődés. Anya, miért fehér mindenki haja? Nahát hogy tapad a harisnyára!..............
2019. január 12., szombat
2018. november 26., hétfő
Magamnak
Idén már ötödször vagyok negyven
A testem után most a koromat kerekítem
Persze titkon tudom, hogy csak tízes számrendszerben
És ez majd nem működik a negyvenötödikben
Nem igaz, hogy ez már itt nem a napos oldal
Bár nekem még élőben szólt a Naphoz holddal
Tudom, mit jelent egy lemezen a „B” oldal
Ahol mindig megbújik pár igazán jó dal
Nem a habkönnyű, mi a lábadat mozgatja
Hanem ami az album esszenciáját adja
2018. november 8., csütörtök
Vadtalanított Fruttik
Oké, muszáj írnom róla.
Hónapok óta forgatom magamban, ha úgy tetszik kemény gyászmunkában vagyok.
Határtalanul elszomorít az, ahogy az igazi nagy kedvenceim közé majd ' tíz éve üstökösként berobbant Vad Fruttik, varázstalanítva lett.
Az új lemezt, bár már hallottuk koncerten és a neten, megvettük a nyáron, hogy egy hosszabb autóúton végighallgassuk és megpróbáljuk szeretni.
A konklúzió:
Patika mérlegen kimért, laboratóriumi körülmények között kikísérletezett tökéletes hangzás, izzadságszagú szöveg, túl sok műanyag és semmi elementáris zúzás, amit pedig úgy szerettünk.
A mélypont az volt, mikor azt hittük hogy véletlenül átkapcsoltunk valami nagyon tucat rádióadóra, ahol valami nagyon tucat Ákos "sláger" szól......
Annyira bosszantott, hogy egyáltalán nem hallgattam Vad Fruttikat addig, míg a Pannon Várszínház Békepresszóját meg nem néztük. A darab zenei rendezője Likó Marci volt, és hihetetlen jól szóltak a régi kedvenceink az egyedi hangszereléssel. Mi nagyon jól éreztük magunkat az egész előadás alatt, szórakoztatóan szürreális élmény volt.
A Vad Fruttik dilemmát pedig azóta elengedtem. Most már bosszankodás nélkül tudom a régi lemezeiket hallgatni és persze vadul keresem az új zenéket, amik kielégítik a fruttista énem igényeit.
Hónapok óta forgatom magamban, ha úgy tetszik kemény gyászmunkában vagyok.
Határtalanul elszomorít az, ahogy az igazi nagy kedvenceim közé majd ' tíz éve üstökösként berobbant Vad Fruttik, varázstalanítva lett.
Az új lemezt, bár már hallottuk koncerten és a neten, megvettük a nyáron, hogy egy hosszabb autóúton végighallgassuk és megpróbáljuk szeretni.
A konklúzió:
Patika mérlegen kimért, laboratóriumi körülmények között kikísérletezett tökéletes hangzás, izzadságszagú szöveg, túl sok műanyag és semmi elementáris zúzás, amit pedig úgy szerettünk.
A mélypont az volt, mikor azt hittük hogy véletlenül átkapcsoltunk valami nagyon tucat rádióadóra, ahol valami nagyon tucat Ákos "sláger" szól......
Annyira bosszantott, hogy egyáltalán nem hallgattam Vad Fruttikat addig, míg a Pannon Várszínház Békepresszóját meg nem néztük. A darab zenei rendezője Likó Marci volt, és hihetetlen jól szóltak a régi kedvenceink az egyedi hangszereléssel. Mi nagyon jól éreztük magunkat az egész előadás alatt, szórakoztatóan szürreális élmény volt.
A Vad Fruttik dilemmát pedig azóta elengedtem. Most már bosszankodás nélkül tudom a régi lemezeiket hallgatni és persze vadul keresem az új zenéket, amik kielégítik a fruttista énem igényeit.
2018. október 7., vasárnap
Által-ér újratöltve
Gyermeteg türelmetlenséggel vártam október első hétvégéjét. Tavaly vettünk részt először a különleges Által - éri túrán. Volt is nagy rácsodálkozás a határtalan hülyeség és a buli-hajózás kimaxolására. (a Csenge blogban írtam is egy lelkes beszámolót.)
Idén, már rutinosan sorakoztunk fel a rajtnál Somával és Csengével gondosan összerakott száraz váltóruhával és némi sörrel Fecónak, hogy jobban belesimuljunk a közegbe. Csőre töltött telefonokkal fotózva konstatáltuk hogy lehet fokozni a fokozhatatlant. Ámultunk a rengeteg kreatív építményen, amelyek építésekor nem mindig a jó vízfekvés, vagy a biztonságos vízi közlekedés az elsődleges szempont.
Mi is szerettünk volna különleges csapat outfit-et de későn álltunk neki a tervezésnek és a megvalósításnak, így maradt a jól bevált csíkos túra pólónk kalózkendőkkel. Soma és Csenge kalózszakállal és kalózkalappal emelte az összképet.
Voltak jelek.
Én valahol a zsigereimben már az indulás pillanatától éreztem hogy nem lesz sima ügy, mégsem kértem mentőmellényt mert volt helyette "nagymellényem", nem úgy mint tavaly.
Rengetegen voltak , sokkal többen mint tavaly.
A medret sokkal durvábban benőtte a növényzet mint tavaly,
Nem is úsztuk meg szárazon, nem úgy mint tavaly.
A beszűkült helyeken rendre alkalmi dugókat generálva akadtak el a járművek. Még a 10 kilométeres táv felénél sem voltunk, mikor legfőképp a sok türelmetlen kenus és kajakos miatt, többször kerültünk borulás közeli állapotba. Az út háromnegyedénél végül egy csapattárs hajóval együtt kikötöttünk egy birkanyáj mellett, hogy megvárjuk míg lazul a tömeg a vízen. Falatoztunk, napoztunk, hangosan röhögtünk az őrült evezősökön, például azon az arcon, aki a hajójukból kiugorva úgy döntött, hogy akkor ő most fog egy bárányt a nyájból.
Rá is vetette magát egy rémült példányra. Csenge, akinek minden állat a barátja ezt rettentő rossz néven vette és szóvá is tette. Áron a csapattársunk kimentette a bárányt, de Csenge a maga 120 centiméteres pöszeségével azért még közölte a báránymolesztálóval hogy "hülye kocsog!"
Mikor sebtiben bedobáltuk a cuccainkat a hajóba, és én félig-meddig rátekertem a tetőt a száraz cuccainkat és a kaját rejtő hordóra, még nem gondoltam, hogy ez milyen felelőtlen dolog.
Vízre szálltunk.
A gyengülő vízi forgalomban a 25 fokos pazar napsütésben lazán csordogáltunk. Énekeltünk, viccelődtünk és szürreális találkozásokat ejtettünk a vízen. Pár száz méterre hozzánk csapódott egy vidám trió akiket Fecó természetesen nem akart megsérteni azzal hogy nem kér a pálinkájukból, főleg mikor kiderült hogy mezőtúriak. Mikor összerakták, hogy Fecó ismeri a mezőtúri ős-kocsmárost ő lett a legnagyobb király és hosszasan meghatódva értekeztek arról , hogy "De hát erre mekkora esély volt ?!". Tőlük tudtuk meg azt az evidenciát is, hogy igazából mindenki ismer legalább egy mezőtúrit, csak lehet hogy nem tud róla.
Én, a vízen ringatózva rutinosan véve az akadályokat, rövidesen megállapítottam magamban, hogy mennyire király vagyok.
Tök jól teszem a dolgom a hajó orrában. A gyerekek is lapátoltak, fékeztek ha kellett. Mikor túljutottunk egy-két neccesebb részen és a parton keselyűként sorakozó katasztrófaturisták megtapsoltak, elégedetten söpörtem be az elismerést. Szinte egy kilométer se volt hátra, mikor jött egy gyors sodrású szűkület ahol egy kenus páros úgy döntött, a mi hajónkba kapaszkodik majd továbbálltukban taszítottak egyet a hajónk orrán úgy, hogy befordultunk keresztbe. Eszeveszetten próbáltunk korrigálni, amiből az lett, hogy sikerült háttal beállnunk az egyre gyorsuló folyón. Mivel pont egy kanyargós szakasz jött muszáj volt megpróbálnunk a fordulást és tényleg nem sok hiányzott hogy sikerüljön ...
Az utolsó amit láttam, egy nézelődő öregúr kaján nevető arca. Aztán a jéghideg csapódás, és az első gondolat a víz alján hogy "miért is nem kértem én mentőmellényt????".
Míg a folyó fenekén felismertem hogy merre van a felfele és a lefele és elrugaszkodtam valószínű csak másodpercek teltek el de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Egyik kezemmel jeges rémületben a hajót tartva, másikkal a parti nádat markolva néztem ahogy Fecó elkapja Csenge grabancát, és szó szerint a partra hajítja a sebtében összehalászott cuccainkkal együtt. Soma hősként mentett meg három lapátot és kapta el a kötelet amit a partról dobott egy nagyon - nagyon kedves házaspár.Végül elengedtem a hajót és éltem én is a kötél nyújtotta meneküléssel.Fecó a hajóba kapaszkodva úszott egy laposabb partszakaszt keresve ahol egy csapattárs segítségével partra tudott szállni. Mivel én és a gyerekek a másik oldalon álltunk át kellett valahogy jutnunk a túlpartra. A négy lapáttal a vállamon, egy halom csuromvizes cuccal az ölemben és a két megszeppent, vacogó gyerekkel az oldalamon vonultunk végig Dunaalmás egy kis utcáján hogy elérjük a hidat ahol átjuthatunk Fecóhoz és a hajóhoz. A hordóban gondosan bekészített száraz ruha ígéretével tartottam a lelket a gyerekekben. Mikor odaértünk, és kiderült hogy mindenünk szarrá ázott (a telefonommal együtt), kicsit én is nekikeseredtem és Csengével együtt úgy döntöttünk, hogy akkor nekünk köszönjük szépen ennyi elég volt és gyalog sétálunk a pár száz méterre lévő célig.
Mire az utolsó hajó beérkezését és sok-sok borulást végignéztünk, és átbeszéltük újra és újra hogy kinek milyen élmény volt ez a kis kaland már ismét emelkedett hangulatba kerültünk. A komfort érzetünkön persze sokat lendített az autóban lévő harmadik garnitúra ruhánk, aminek összerakásakor szintén nem voltam elég figyelmes, így történhetett meg hogy a tatai városnézést, hamburgerezést, csokizást és a hazautat Fecó és én alsónemű nélkül teljesítettük.
Veszteségeink: a telefonom, 3 kalózkendő, egy kalózkalap, egy kard, 2 pulóver egy kockás pokróc pár doboz sör és a nehezen megszerzett vízi magabiztosságom.
Amit nyertünk: Sok-sok tapasztalat, kaland, nekünk Csengével az első borulás amin előbb utóbb úgyis túl kell esni, és egy hatalmas kékes-zöldes - lilás zúzódás a combomon.
Idén, már rutinosan sorakoztunk fel a rajtnál Somával és Csengével gondosan összerakott száraz váltóruhával és némi sörrel Fecónak, hogy jobban belesimuljunk a közegbe. Csőre töltött telefonokkal fotózva konstatáltuk hogy lehet fokozni a fokozhatatlant. Ámultunk a rengeteg kreatív építményen, amelyek építésekor nem mindig a jó vízfekvés, vagy a biztonságos vízi közlekedés az elsődleges szempont.
Mi is szerettünk volna különleges csapat outfit-et de későn álltunk neki a tervezésnek és a megvalósításnak, így maradt a jól bevált csíkos túra pólónk kalózkendőkkel. Soma és Csenge kalózszakállal és kalózkalappal emelte az összképet.
Voltak jelek.
Én valahol a zsigereimben már az indulás pillanatától éreztem hogy nem lesz sima ügy, mégsem kértem mentőmellényt mert volt helyette "nagymellényem", nem úgy mint tavaly.
Rengetegen voltak , sokkal többen mint tavaly.
A medret sokkal durvábban benőtte a növényzet mint tavaly,
Nem is úsztuk meg szárazon, nem úgy mint tavaly.
A beszűkült helyeken rendre alkalmi dugókat generálva akadtak el a járművek. Még a 10 kilométeres táv felénél sem voltunk, mikor legfőképp a sok türelmetlen kenus és kajakos miatt, többször kerültünk borulás közeli állapotba. Az út háromnegyedénél végül egy csapattárs hajóval együtt kikötöttünk egy birkanyáj mellett, hogy megvárjuk míg lazul a tömeg a vízen. Falatoztunk, napoztunk, hangosan röhögtünk az őrült evezősökön, például azon az arcon, aki a hajójukból kiugorva úgy döntött, hogy akkor ő most fog egy bárányt a nyájból.
Rá is vetette magát egy rémült példányra. Csenge, akinek minden állat a barátja ezt rettentő rossz néven vette és szóvá is tette. Áron a csapattársunk kimentette a bárányt, de Csenge a maga 120 centiméteres pöszeségével azért még közölte a báránymolesztálóval hogy "hülye kocsog!"
Mikor sebtiben bedobáltuk a cuccainkat a hajóba, és én félig-meddig rátekertem a tetőt a száraz cuccainkat és a kaját rejtő hordóra, még nem gondoltam, hogy ez milyen felelőtlen dolog.
Vízre szálltunk.
A gyengülő vízi forgalomban a 25 fokos pazar napsütésben lazán csordogáltunk. Énekeltünk, viccelődtünk és szürreális találkozásokat ejtettünk a vízen. Pár száz méterre hozzánk csapódott egy vidám trió akiket Fecó természetesen nem akart megsérteni azzal hogy nem kér a pálinkájukból, főleg mikor kiderült hogy mezőtúriak. Mikor összerakták, hogy Fecó ismeri a mezőtúri ős-kocsmárost ő lett a legnagyobb király és hosszasan meghatódva értekeztek arról , hogy "De hát erre mekkora esély volt ?!". Tőlük tudtuk meg azt az evidenciát is, hogy igazából mindenki ismer legalább egy mezőtúrit, csak lehet hogy nem tud róla.
Én, a vízen ringatózva rutinosan véve az akadályokat, rövidesen megállapítottam magamban, hogy mennyire király vagyok.
Tök jól teszem a dolgom a hajó orrában. A gyerekek is lapátoltak, fékeztek ha kellett. Mikor túljutottunk egy-két neccesebb részen és a parton keselyűként sorakozó katasztrófaturisták megtapsoltak, elégedetten söpörtem be az elismerést. Szinte egy kilométer se volt hátra, mikor jött egy gyors sodrású szűkület ahol egy kenus páros úgy döntött, a mi hajónkba kapaszkodik majd továbbálltukban taszítottak egyet a hajónk orrán úgy, hogy befordultunk keresztbe. Eszeveszetten próbáltunk korrigálni, amiből az lett, hogy sikerült háttal beállnunk az egyre gyorsuló folyón. Mivel pont egy kanyargós szakasz jött muszáj volt megpróbálnunk a fordulást és tényleg nem sok hiányzott hogy sikerüljön ...
Az utolsó amit láttam, egy nézelődő öregúr kaján nevető arca. Aztán a jéghideg csapódás, és az első gondolat a víz alján hogy "miért is nem kértem én mentőmellényt????".
Míg a folyó fenekén felismertem hogy merre van a felfele és a lefele és elrugaszkodtam valószínű csak másodpercek teltek el de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Egyik kezemmel jeges rémületben a hajót tartva, másikkal a parti nádat markolva néztem ahogy Fecó elkapja Csenge grabancát, és szó szerint a partra hajítja a sebtében összehalászott cuccainkkal együtt. Soma hősként mentett meg három lapátot és kapta el a kötelet amit a partról dobott egy nagyon - nagyon kedves házaspár.Végül elengedtem a hajót és éltem én is a kötél nyújtotta meneküléssel.Fecó a hajóba kapaszkodva úszott egy laposabb partszakaszt keresve ahol egy csapattárs segítségével partra tudott szállni. Mivel én és a gyerekek a másik oldalon álltunk át kellett valahogy jutnunk a túlpartra. A négy lapáttal a vállamon, egy halom csuromvizes cuccal az ölemben és a két megszeppent, vacogó gyerekkel az oldalamon vonultunk végig Dunaalmás egy kis utcáján hogy elérjük a hidat ahol átjuthatunk Fecóhoz és a hajóhoz. A hordóban gondosan bekészített száraz ruha ígéretével tartottam a lelket a gyerekekben. Mikor odaértünk, és kiderült hogy mindenünk szarrá ázott (a telefonommal együtt), kicsit én is nekikeseredtem és Csengével együtt úgy döntöttünk, hogy akkor nekünk köszönjük szépen ennyi elég volt és gyalog sétálunk a pár száz méterre lévő célig.
Mire az utolsó hajó beérkezését és sok-sok borulást végignéztünk, és átbeszéltük újra és újra hogy kinek milyen élmény volt ez a kis kaland már ismét emelkedett hangulatba kerültünk. A komfort érzetünkön persze sokat lendített az autóban lévő harmadik garnitúra ruhánk, aminek összerakásakor szintén nem voltam elég figyelmes, így történhetett meg hogy a tatai városnézést, hamburgerezést, csokizást és a hazautat Fecó és én alsónemű nélkül teljesítettük.
Veszteségeink: a telefonom, 3 kalózkendő, egy kalózkalap, egy kard, 2 pulóver egy kockás pokróc pár doboz sör és a nehezen megszerzett vízi magabiztosságom.
Amit nyertünk: Sok-sok tapasztalat, kaland, nekünk Csengével az első borulás amin előbb utóbb úgyis túl kell esni, és egy hatalmas kékes-zöldes - lilás zúzódás a combomon.
 |
| Indulás előtt |
 |
| Abszolút DIY kajak (nálunk ő nyert) |
 |
| Komplett nappali a 60-as évekből :) |
2018. augusztus 11., szombat
Balaton-felvidéki tekerős-borozós
Három hét kánikula után égzengésre frissítő szélre és zivatarra ébredni hajnalban igazán felemelő érzés. Még akkor is, ha Lotti kutya így öregasszony korára mint a gallok, vihar idején attól félve hogy az ég a fejünkre szakad, képes addig sírni az ablakunk alatt (de tényleg honnan tudja hogy melyik a mi hálószobánk???) míg beengedjük az előszobába. A boldogságunkba még az sem tudott belerondítani, hogy a kutya másik legújabb szokása, hogy örömében kakibogyó mintát rak szigorúan art deco stílusú geometriai elosztásban aláaknázva a padlót (s mikor beengedtük a végítélet elől nagyon-nagyon örült....)
A reggeli huszonöt fok, a szemerkélő eső, és a kellemes szellő pedig tökéletes alap egy jó kis kerekezéshez, még úgy is hogy az éjszakai zápor szétáztatta a kint felejtett biciklim ülését. Mikor Fecó előadta az útitervet először komolyan azt hittem hogy viccel.Aztán elkezdtem alkudozni a távolságból, majd mikor már az első 50 métert megtettük,már a szintkülönbségekből is.Végül zacskót húztam az ülésemre és beláttam hogy augusztus második szombatján tényleg jobban járunk ha messze elkerüljük a balatoni bringaútat. Almádiból a partról indultunk és mire a Pinkóczi csárdához értünk már úgy éreztem a dunsztos időben, hogy 40 fok van. Szentkirályszabadján egy jégkrémmel és kólával doppingoltam és repültünk Veszprémig. A városi kerékpár útra csatlakozva feltekertünk a nemesvámosi útra. A számomra legutálatosabb szakasz a Vámosi úti temetőtől Nemesvámosig tartó alattomos lassú emelkedő a tapolcai út autóforgalmának kipufogógázával fűszerezve. Pár hete már kipróbáltuk és tudtam hogy most is utálni fogom. Nem úgy, mint a Nemesvámos Tótvázsony közötti dimbes, de inkább dombos, tök jó minőségű széles aszfaltcsíkot, Erős kaptatókkal és óriás gurulásokkal tűzdelve a mesebéli tájon mélázva, adrenalintól részegülve tudtuk le ezt a 10 kilométeres szakaszt. Tótvázsony után egy újabb kaptató leküzdésével jött a megérdemelt jutalom gurulás,ami a nagy forgalom és a borzasztóan kátyus út miatt kicsit túlélő túrás fílingre hajazott. Balatonszőlősön egy szőlősgazdánál hosszúlépéssel frissítettük magunkat, ami mint kiderült az én esetemben nem volt jó döntés. Úgy egy hónapja pedig megtörtént velem, hogy egy Balaton parti borozás után hazafelé karikázva a házunk előtti utolsó kanyarban sikerült az árokba keverednem.(Ezt a büszkeségem utolsó morzsáit megtartandó inkább nem részletezném) Szóval akkor megfogadtam hogy ezentúl vagy bicikli vagy fröccs. Hát eddig tartott a fogadalmam, s ha most nem is lett komolyabb következménye azért az tény hogy az alkohol olyan durván a lábamba ment hogy Balatonszőlős - Balatonfüred közti utolsó emelkedőcskébe majd' belehaltam.
Füreden figyeltünk rá hogy szigorúan a Római úton maradjunk és pazar panorámával kényeztetve értük el Csopakot. Mire kiizzadtam
a Szőlősi bort pont elertuk a Jasdi pincészet fantasztikus borteraszát. A kapun még tényleg úgy léptem be, hogy én bodzaszörpöt fogok inni. Aztán elég volt egy deci olaszrizling ígérete a ház ajánlásával és gyöngyöző hideg szódával, hogy csatlakozzak Fecóhoz. Még jó hogy vittünk biciklis táskát, így volt helye az üveg jó fajta Jásdi bornak, amit beszereztünk. Az utolsó etap Csopaktól Lovason és Alsóörsön át Almadi - Káptalanfüredig a Római úton, már fáradt elégedettségben telt. Almádiba érve konstatáltam, hogy szokásomtól eltérően aránylag keveset nyavalyogtam, úgyhogy az utolsó 15 perc lázas önsajnálatban telt. Lassan három órája itthon vagyunk az izmaim meg mindig fáradtak, az ízületeim és az alfelem sajognak, de lezuhanyozva a strandon lábat lógatva más vágyam sincs, csak megosztani a világgal, hogy 43 évesen, 15 kiló plusszal, a világ legjobban motiváló férjével letekertem kemény emelkedőkkel spékelt majdnem HATVAN kilométert!!!
A reggeli huszonöt fok, a szemerkélő eső, és a kellemes szellő pedig tökéletes alap egy jó kis kerekezéshez, még úgy is hogy az éjszakai zápor szétáztatta a kint felejtett biciklim ülését. Mikor Fecó előadta az útitervet először komolyan azt hittem hogy viccel.Aztán elkezdtem alkudozni a távolságból, majd mikor már az első 50 métert megtettük,már a szintkülönbségekből is.Végül zacskót húztam az ülésemre és beláttam hogy augusztus második szombatján tényleg jobban járunk ha messze elkerüljük a balatoni bringaútat. Almádiból a partról indultunk és mire a Pinkóczi csárdához értünk már úgy éreztem a dunsztos időben, hogy 40 fok van. Szentkirályszabadján egy jégkrémmel és kólával doppingoltam és repültünk Veszprémig. A városi kerékpár útra csatlakozva feltekertünk a nemesvámosi útra. A számomra legutálatosabb szakasz a Vámosi úti temetőtől Nemesvámosig tartó alattomos lassú emelkedő a tapolcai út autóforgalmának kipufogógázával fűszerezve. Pár hete már kipróbáltuk és tudtam hogy most is utálni fogom. Nem úgy, mint a Nemesvámos Tótvázsony közötti dimbes, de inkább dombos, tök jó minőségű széles aszfaltcsíkot, Erős kaptatókkal és óriás gurulásokkal tűzdelve a mesebéli tájon mélázva, adrenalintól részegülve tudtuk le ezt a 10 kilométeres szakaszt. Tótvázsony után egy újabb kaptató leküzdésével jött a megérdemelt jutalom gurulás,ami a nagy forgalom és a borzasztóan kátyus út miatt kicsit túlélő túrás fílingre hajazott. Balatonszőlősön egy szőlősgazdánál hosszúlépéssel frissítettük magunkat, ami mint kiderült az én esetemben nem volt jó döntés. Úgy egy hónapja pedig megtörtént velem, hogy egy Balaton parti borozás után hazafelé karikázva a házunk előtti utolsó kanyarban sikerült az árokba keverednem.(Ezt a büszkeségem utolsó morzsáit megtartandó inkább nem részletezném) Szóval akkor megfogadtam hogy ezentúl vagy bicikli vagy fröccs. Hát eddig tartott a fogadalmam, s ha most nem is lett komolyabb következménye azért az tény hogy az alkohol olyan durván a lábamba ment hogy Balatonszőlős - Balatonfüred közti utolsó emelkedőcskébe majd' belehaltam.
Füreden figyeltünk rá hogy szigorúan a Római úton maradjunk és pazar panorámával kényeztetve értük el Csopakot. Mire kiizzadtam
a Szőlősi bort pont elertuk a Jasdi pincészet fantasztikus borteraszát. A kapun még tényleg úgy léptem be, hogy én bodzaszörpöt fogok inni. Aztán elég volt egy deci olaszrizling ígérete a ház ajánlásával és gyöngyöző hideg szódával, hogy csatlakozzak Fecóhoz. Még jó hogy vittünk biciklis táskát, így volt helye az üveg jó fajta Jásdi bornak, amit beszereztünk. Az utolsó etap Csopaktól Lovason és Alsóörsön át Almadi - Káptalanfüredig a Római úton, már fáradt elégedettségben telt. Almádiba érve konstatáltam, hogy szokásomtól eltérően aránylag keveset nyavalyogtam, úgyhogy az utolsó 15 perc lázas önsajnálatban telt. Lassan három órája itthon vagyunk az izmaim meg mindig fáradtak, az ízületeim és az alfelem sajognak, de lezuhanyozva a strandon lábat lógatva más vágyam sincs, csak megosztani a világgal, hogy 43 évesen, 15 kiló plusszal, a világ legjobban motiváló férjével letekertem kemény emelkedőkkel spékelt majdnem HATVAN kilométert!!!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)