Által-ér újratöltve

Gyermeteg türelmetlenséggel vártam október első hétvégéjét. Tavaly vettünk részt először a különleges Által - éri túrán. Volt is nagy rácsodálkozás a határtalan hülyeség és a buli-hajózás kimaxolására. (a Csenge blogban írtam is egy lelkes beszámolót.)
Idén, már rutinosan sorakoztunk fel a rajtnál Somával és Csengével gondosan összerakott száraz váltóruhával és némi sörrel Fecónak, hogy jobban belesimuljunk a közegbe. Csőre töltött telefonokkal fotózva konstatáltuk hogy lehet fokozni a fokozhatatlant. Ámultunk a rengeteg kreatív építményen, amelyek építésekor nem mindig a jó vízfekvés, vagy a biztonságos vízi közlekedés az elsődleges szempont.
Mi is szerettünk volna különleges csapat outfit-et de későn álltunk neki a tervezésnek és a megvalósításnak, így maradt a jól bevált csíkos túra pólónk kalózkendőkkel. Soma és Csenge kalózszakállal és kalózkalappal emelte az összképet.
Voltak jelek.
Én valahol a zsigereimben már az indulás pillanatától éreztem hogy nem lesz sima ügy, mégsem kértem mentőmellényt mert volt helyette "nagymellényem", nem úgy mint tavaly.
Rengetegen voltak , sokkal többen mint tavaly.
A medret sokkal durvábban benőtte a növényzet mint tavaly,
Nem is úsztuk meg szárazon, nem úgy mint tavaly.

A beszűkült helyeken rendre alkalmi dugókat generálva akadtak el a járművek. Még a 10 kilométeres táv felénél sem voltunk, mikor legfőképp a sok türelmetlen kenus és kajakos miatt, többször kerültünk borulás közeli állapotba. Az út háromnegyedénél végül egy csapattárs hajóval együtt kikötöttünk egy birkanyáj mellett, hogy megvárjuk míg lazul a tömeg a vízen. Falatoztunk, napoztunk, hangosan röhögtünk az őrült evezősökön, például azon az arcon, aki a hajójukból kiugorva úgy döntött, hogy  akkor ő most fog egy bárányt a nyájból.
Rá is vetette magát egy rémült példányra. Csenge, akinek minden állat a barátja ezt rettentő rossz néven vette és szóvá is tette. Áron a csapattársunk kimentette a bárányt, de Csenge a maga 120 centiméteres pöszeségével azért még közölte a báránymolesztálóval hogy "hülye kocsog!"
Mikor sebtiben bedobáltuk a cuccainkat a hajóba, és én félig-meddig rátekertem a tetőt a száraz cuccainkat és a kaját rejtő hordóra, még nem gondoltam, hogy ez milyen felelőtlen dolog.
Vízre szálltunk.
A gyengülő vízi forgalomban a 25 fokos pazar napsütésben lazán csordogáltunk. Énekeltünk, viccelődtünk és szürreális találkozásokat ejtettünk a vízen. Pár száz méterre hozzánk csapódott egy vidám trió akiket Fecó természetesen nem akart megsérteni azzal hogy nem kér a pálinkájukból, főleg mikor kiderült hogy mezőtúriak. Mikor összerakták, hogy Fecó ismeri a mezőtúri ős-kocsmárost ő lett a legnagyobb király és hosszasan meghatódva értekeztek arról , hogy "De hát erre mekkora esély volt ?!". Tőlük tudtuk meg azt az evidenciát is, hogy igazából mindenki ismer legalább egy mezőtúrit, csak lehet hogy nem tud róla.
Én, a vízen ringatózva rutinosan véve az akadályokat, rövidesen megállapítottam magamban, hogy mennyire király vagyok.
Tök jól teszem a dolgom a hajó orrában. A gyerekek is lapátoltak, fékeztek ha kellett. Mikor túljutottunk egy-két  neccesebb részen és a parton keselyűként sorakozó katasztrófaturisták megtapsoltak, elégedetten söpörtem be az elismerést. Szinte egy kilométer se volt hátra, mikor jött egy gyors sodrású szűkület ahol egy kenus páros úgy döntött, a mi hajónkba kapaszkodik majd továbbálltukban taszítottak egyet a hajónk orrán úgy, hogy befordultunk keresztbe. Eszeveszetten próbáltunk korrigálni, amiből az lett, hogy sikerült háttal beállnunk az egyre gyorsuló folyón. Mivel pont egy kanyargós szakasz jött muszáj volt megpróbálnunk a fordulást és tényleg nem sok hiányzott hogy sikerüljön ...
Az utolsó amit láttam, egy nézelődő öregúr kaján nevető arca. Aztán a jéghideg csapódás, és az első gondolat a víz alján hogy "miért is nem kértem én mentőmellényt????".
Míg a folyó fenekén felismertem hogy merre van a felfele és a lefele és elrugaszkodtam valószínű csak másodpercek teltek el de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Egyik kezemmel jeges rémületben a hajót tartva, másikkal a parti nádat markolva néztem ahogy Fecó elkapja Csenge grabancát, és szó szerint a partra hajítja a sebtében összehalászott cuccainkkal együtt. Soma hősként mentett meg három lapátot és kapta el a kötelet amit a partról dobott egy nagyon - nagyon kedves házaspár.Végül elengedtem a hajót és éltem én is a kötél nyújtotta meneküléssel.Fecó a hajóba kapaszkodva úszott egy laposabb partszakaszt keresve ahol egy csapattárs segítségével partra tudott szállni. Mivel én és a gyerekek a másik oldalon álltunk át kellett valahogy jutnunk a túlpartra. A négy lapáttal a vállamon, egy halom csuromvizes cuccal  az ölemben és a két megszeppent, vacogó gyerekkel  az oldalamon vonultunk végig Dunaalmás egy kis utcáján hogy elérjük a hidat ahol átjuthatunk Fecóhoz és a hajóhoz. A hordóban gondosan bekészített száraz ruha ígéretével tartottam a lelket a gyerekekben. Mikor odaértünk, és kiderült hogy mindenünk szarrá ázott (a telefonommal együtt), kicsit én is nekikeseredtem és Csengével együtt úgy döntöttünk, hogy akkor nekünk köszönjük szépen ennyi elég volt és gyalog sétálunk a pár száz méterre lévő célig.
Mire az utolsó hajó beérkezését és sok-sok borulást végignéztünk, és átbeszéltük újra és újra hogy kinek milyen élmény volt ez a kis kaland már ismét emelkedett hangulatba kerültünk. A komfort érzetünkön persze sokat lendített az autóban lévő harmadik garnitúra ruhánk, aminek összerakásakor szintén nem voltam elég figyelmes, így történhetett meg hogy a tatai városnézést, hamburgerezést, csokizást és a hazautat Fecó és én alsónemű nélkül teljesítettük.
Veszteségeink: a telefonom, 3 kalózkendő, egy kalózkalap, egy kard, 2 pulóver egy kockás pokróc pár                              doboz sör és a nehezen megszerzett vízi magabiztosságom.
Amit nyertünk: Sok-sok tapasztalat, kaland, nekünk Csengével az első borulás amin előbb utóbb úgyis túl                       kell esni, és egy hatalmas kékes-zöldes - lilás zúzódás a combomon.
                   

Indulás előtt 

Abszolút DIY kajak (nálunk ő nyert) 

Komplett nappali a 60-as évekből :)

Balaton-felvidéki tekerős-borozós

  Három hét kánikula után égzengésre frissítő szélre és zivatarra ébredni hajnalban igazán felemelő érzés. Még akkor is, ha Lotti kutya így öregasszony korára mint a gallok, vihar idején attól félve hogy az ég a fejünkre szakad, képes addig sírni az ablakunk alatt (de tényleg honnan tudja hogy melyik a mi hálószobánk???) míg beengedjük az előszobába. A boldogságunkba még az sem tudott belerondítani, hogy a kutya másik legújabb szokása, hogy örömében kakibogyó mintát rak szigorúan art deco stílusú geometriai elosztásban aláaknázva a padlót (s mikor beengedtük a végítélet elől nagyon-nagyon örült....)
A reggeli huszonöt fok, a szemerkélő eső, és a kellemes szellő pedig tökéletes alap egy jó kis kerekezéshez, még úgy is hogy az éjszakai zápor szétáztatta a kint felejtett biciklim ülését. Mikor Fecó előadta az útitervet először komolyan azt hittem hogy viccel.Aztán elkezdtem alkudozni a távolságból, majd mikor már az első 50 métert megtettük,már a szintkülönbségekből is.Végül zacskót húztam az ülésemre és beláttam hogy augusztus második szombatján tényleg jobban járunk ha messze elkerüljük a balatoni bringaútat. Almádiból a partról indultunk és mire a Pinkóczi csárdához értünk már úgy éreztem a dunsztos időben, hogy 40 fok van. Szentkirályszabadján egy jégkrémmel és kólával doppingoltam és repültünk Veszprémig. A városi kerékpár útra csatlakozva feltekertünk a nemesvámosi útra. A számomra legutálatosabb szakasz a Vámosi úti temetőtől Nemesvámosig tartó alattomos lassú emelkedő a tapolcai út autóforgalmának kipufogógázával   fűszerezve. Pár hete már kipróbáltuk és tudtam hogy most is utálni fogom. Nem úgy, mint a Nemesvámos Tótvázsony közötti dimbes, de inkább dombos, tök jó minőségű széles aszfaltcsíkot, Erős kaptatókkal és óriás gurulásokkal tűzdelve a mesebéli tájon mélázva, adrenalintól részegülve tudtuk le ezt a 10 kilométeres szakaszt. Tótvázsony után egy újabb kaptató leküzdésével jött a megérdemelt jutalom gurulás,ami a nagy forgalom és a borzasztóan kátyus út miatt kicsit túlélő túrás fílingre hajazott. Balatonszőlősön egy szőlősgazdánál hosszúlépéssel frissítettük magunkat, ami mint kiderült az én esetemben nem volt jó döntés. Úgy egy hónapja pedig megtörtént velem, hogy egy Balaton parti borozás után hazafelé karikázva a házunk előtti utolsó kanyarban sikerült az árokba keverednem.(Ezt a büszkeségem utolsó morzsáit megtartandó inkább nem részletezném) Szóval akkor megfogadtam hogy ezentúl vagy bicikli vagy fröccs. Hát eddig tartott a fogadalmam, s ha most nem is lett komolyabb következménye azért az tény hogy az alkohol olyan durván a lábamba ment hogy Balatonszőlős - Balatonfüred közti utolsó emelkedőcskébe majd' belehaltam.
Füreden figyeltünk rá hogy szigorúan a Római úton maradjunk és pazar panorámával kényeztetve értük el Csopakot. Mire kiizzadtam
a Szőlősi bort pont elertuk a Jasdi pincészet fantasztikus borteraszát. A kapun még tényleg úgy léptem be, hogy én bodzaszörpöt fogok inni. Aztán elég volt egy deci olaszrizling ígérete a ház ajánlásával és gyöngyöző hideg szódával, hogy csatlakozzak Fecóhoz. Még jó hogy vittünk biciklis táskát, így volt helye az üveg jó fajta Jásdi bornak, amit beszereztünk. Az utolsó etap Csopaktól Lovason és Alsóörsön át Almadi - Káptalanfüredig a Római úton, már fáradt elégedettségben telt. Almádiba érve konstatáltam, hogy szokásomtól eltérően aránylag keveset nyavalyogtam, úgyhogy az utolsó 15 perc lázas önsajnálatban telt. Lassan három órája itthon vagyunk az izmaim meg mindig fáradtak, az ízületeim és az alfelem sajognak, de lezuhanyozva a strandon lábat lógatva más vágyam sincs, csak megosztani a világgal, hogy 43 évesen, 15 kiló plusszal, a világ legjobban motiváló férjével letekertem kemény emelkedőkkel spékelt majdnem HATVAN kilométert!!!

Az utolsó ovis ballagás margójára

Csenge idén iskolás lesz és vele együtt én is elballagok a 15 éve tartó ovis anyuka státuszomból. Egy kicsit megint el kell engednem.....
Ezek az évek örök, és mély nyomot hagytak bennem.Gyerekeimmel együtt én is formálódtam a sikereiken, kudarcaikon, önfeledt örömteli napjaikon és a szorongásaikon keresztül.
Az óvódáskor egy csoda.
  Sokszor gondolok kicsit irigykedve az óvónénikre és a dadusokra, hogy láthatják ahogy napról napra alakulnak, nőnek, fejlődnek.
Látják ahogy hétről-hétre szocializálódnak, megküzdik a kis harcaikat (legfőképp önmagukkal), megoldanak problémákat és kis emberpalántából a nehézségekkel már megerősödve dacoló csemeték lesznek.
  Sokszor gondolok mély tisztelettel is az óvónénikre és a dadusokra, mert nem lehet könnyű finoman terelni, játékosan megoldani, komolyabb sérülés nélkül konfliktust kezelni, meg úgy általában 27 egyszerre beszélő gyerek közt nem elveszíteni a kontrollt (és a halláskárosodás nélkül megúszni :))
A négy gyermekem alatt végigstatisztáltam több garnitúra nevelőt, mindenféle pedagógiai módszert és számos szülőcsoportot.Mondhatni kész szociológiai tanulmány volt, de imádtam.
Minden ovis szülőt arra biztatok, hogy ne siettesse a dolgokat és élvezze ezt az állapotot a kisemberrel együtt. Én már tudom, hogy körülbelül mire az "életre szóló" ovis barátságok végleg kikopnak, addigra az iskola, a különórák és a kiskamaszkor úgy bedarálják őket, hogy lopni kell az időt egy kis hancúrozáshoz, vagy önfeledt játékhoz, ami most olyan természetes.

Miért is fantasztikus egy ovist nevelni?
Imádom hogy olyan romlatlanul ösztönösek és őszinték
Imádom hogy mindent elhisznek nekem és mindig nevetnek a vicceimen
Imádom hogy én vagyok a google,  a wikipédia, a játékvezető, a bíró, a problémamegoldó, a béna karakter a szerepjátékban, a mesemondó, a varázsló, a titkok őrzője ....
Imádom, hogy lelkesek és fáradhatatlanok.

Most egy új korszak kezdődik és tudom hogy még sok csoda vár ránk, úgyhogy állok elébe.
Igazából néha már cikinek éreztem az öregecske anyuka szerepet az oviban, de szerencsére én megegyeztem a természetanyával és mostantól sokkal lassabban öregszem mint a gyerekek úgyhogy mire a suliból is kiballag mindenki, majd olyan lesz mintha a nővérük lennék.  ;)

Örvényes keretek között, avagy a Dráva és én

A víz és én.
Soha nem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Az egészségesnél egy kicsit mindig nagyobb távolságból "szerettem". Amolyan félelemmel vegyes tisztelettel. Lehetne akár a nyolcvanas évek veszprémi úszásoktatásában keresni az okokat. Bár a kiképzőtáborra hajazó hírhedt balatonfűzfői úszásórák rémálmaimban még mindig vissza-vissza térnek, az én problémám valahol zsigeri szinten indul. Ha hinnék a reinkarnációban, azt mondanám az előző életemben biztos vízbefúlós  csúnya halálom volt. Minden estre elég ciki, hogy Balaton parti emberként nem tudok használható úszótudományt felmutatni. Pont ezért a vízi járművekkel is nagyon sokáig hadilábon álltam és ezt a családom is jól tolerálta. Már évek óta megvolt a két kajakunk és a kenunk, és Fecó a gyerekkel már letudott pár szigetközi túrát, mikor finoman elkezdtek nógatni hogy kóstoljak bele én is.
Az első balatoni vízre szállásom egy egyszemélyes kajakban sikítva jajgatva, elég emlékezetes. A családi aranyköpések része a mondat, ami akkor hagyta el a számat mikor kimenekültem a hajóból: "Tök jó, csak kár hogy túl vizes és nagyon mozog."
Azóta eltelt pár év és én szép lassan megfertőződtem. A bevállalósabb túrákat Fecó még nélkülem, váltakozó gyerekszámmal teljesíti. De pár szigetközi evezésen megedződve voltam már kétszer a hévizi egynapos túrán és a Balatonon is egyre rutinosabban forgatom a lapátot. Bizton mondhatom, hogy a nyár legszebb pillanatai mikor egy átizzadt irodai nap után vízre szállunk Fecóval, és egy üveg rozéval, mélyen beevezünk és lazulva élvezzük a naplementét a Balatonon.

A Dráva hatalmas kihívást jelentett számomra.
Eléggé ráparáztam arra hogy két napos, hogy 90 km-es a táv, hogy közvetlen a folyó tetőzése után aránylag magas vízállásnál megyünk, hogy elég gyors folyású, hogy tele van veszélyes alattomos örvényekkel, amik csak úgy lehúzzák a gyanútlan hiányos úszástudású rutintalan túrázókat. Az hogy vonatozós, sátrazós, víz, áram és wc nélküli hétvége lesz csak az indulás előtt pár nappal tudatosult bennem, de azért paráztam ezen is egy csomót.Ahogy látta rajtam Fecó az elhatalmasodó  izgalmat, úgy emelte az útra szánt pálinka mennyiségét.
Réka és Soma abszolút buzgalommal csatlakozott hozzánk, de Csongort egy kicsit noszogatni kellett. És ha elvárható lelkesedést nem is produkált  azért,  ha  kamaszos 'beletörődöm a sorsomba' arccal is de hajlandó volt megtisztelni minket a jelenlétével. Csenge ha nehezen is, de lemondott az élményről, csak egy Rozi mamás kényeztető wellness hétvégével kellett megvesztegetni.
Az autónktól péntek délután a barcsi vasútállomáson vettünk könnyes búcsút (mi Rékával a vasútállomás toalettjében az angol vécétől ellágyulva is elmorzsoltunk pár könnycseppet) , majd szakadó esőben felszálltunk a vonatra. Őrtilosba érve a még mindig szemerkélő esőben, tárt karokkal vártak minket a vérszívók. Sokként ért a hír, hogy megérkeztünk szúnyog nirvánába, ahol, mivel természetvédelmi terület, nem irtják őket. Csak két dolog maradt otthon a nagy kapkodásban: az esőkabátok és a szúnyogriasztó spray.......
Miután az ország egyik leggyönyörűbb fekvésű kocsma-bolt kombójába felkapaszkodtunk a partról és beszereztük a sprayt, némi italt és tapsikolva nyugtáztuk az angol wc látványát (na jó csak Réka és én tapsikoltunk), helyre billent a világ rendje és éreztem hogy igazán jó kis kaland vár ránk.

Szombat reggelre összeverődött a 34 fős csapat és meghallgattuk Gyuri a túravezető eligazítását. Az örvények és veszélyek részletes taglalása nem tett jót az önbizalmamnak, de a vízen, méterről méterre haladva lazultam bele ebbe az egész vízi túra fílingbe.
A lapátok ütemes csobbanása, a pazar táj, és az a végtelen, szépséges nyugalom amire oly sokat vágyunk a hétköznapi rohanásban. Egymásra figyelni, elmélyedni,  lelassulni tanít egy ilyen út.
A vízvári kikötőhelyen a Gyuri rutinosan összerittyentett bogrács gulyásából belakva hagytuk magunk mögött a slow living stílust, hogy a falucska Randi presszójában maxoljuk ki a lazulás másik formáját.
A presszó udvarán belecsöppentünk  a májusfa kitáncolás ünnepébe. Ez a hagyomány Vízváron a résztvevők mozgáskoordinációjából következtetve úgy tűnt már kora reggel kezdődött. És estefelé aztán tanúi lehettünk a tradicionálisan stílfűrésszel két másodperc alatt véghezvitt  két darab gondosan felállított és alaposan kitáncolt májusfa kidöntésének
A vasárnapi 45 kilométer a görbe este, a folyó belassulása, és az előző nap szétült fenekem miatt már kicsit szenvedősebben ment, de így is tökéletes volt az élmény. Sokkal többet kaptam mint amire számítottam.

Van még egy csomó extra tanulság is. Ebből néhány:

- Imádtam, hogy a szél összefúj 34 embert. És az innen-onnan összeverbuválódott, nagyon sokféle fazon milyen jól tud csapatban működni.

- Nem gondoltam hogy a bicikli túrákhoz hasonlóan a vízen is kockásra lehet ülni a fenekünket.

- A párlelkes kis településen simán kikapja a boltos néni a gyanútlan vízitúrás kezéből a bezacskózott kifliket és újraosztja péksütiket, gondosan ügyelve arra, hogy a helyi lakosok igényei legyenek első körben kielégítve (Én is ilyen boltos nénit akaroook!!!)

- Elég szürreális, de megtörtént: 90 Ft-os fröccsel oldódva, Modern talking-ra rázzuk egy világvégi kocsmában.

-Ismét bebizonyosodott mekkora partiarc a 12 éves Soma fiunk, ha a mulatásról van szó. Így talán megbocsátható volt,  hogy másnap sikerült úgy elaludnia evezés közben, hogy beengedte a lapátot a vízbe. Aztán már csöppet sem zavartatta magát. A kenuban keresztbe feküdve tátott szájjal hortyogta végig a vasárnapi evezés nagy részét.

- Na és mekkora örömet tud okozni a falucska elgazosodott focipályája melletti öltöző retro zuhanyzó helysége, ahol ha egy sugárban is ,de meleg víz folyik !!

- Mennyi tartalommal telik meg Gyuri "Be szép az élet" sóhaja, mikor ringatózva pihensz a kenuban a számodra legfontosabb emberekkel és bámulod ahogy a zöld ezernyi árnyalata összeér az ég kékjével.

Hétfő reggel úgy ébredtem mintha átment volna rajtam egy úthenger, de a mosoly letörölhetetlen az arcomról. KALAND volt a javából. Hálás vagyok legfőképp Fecónak hogy nem adta fel és bevállalt engem is, és természetesen a túraszervezők Buddhájának Gyurinak és a Szürkehód -nak.

Erdélyi kalandozások 2017 (útinapló)

Mikor három éve hazatértünk a Székelyföldről, tudtuk hogy valami elkezdődött és tudtuk hogy visszatérünk. Idén egy időben és kilométerben is rövidebb túrát terveztünk egy kis kelet magyarországi kalandozással vegyítve. 2008 májusában Fecóval már kettesben jártunk Torockón és megragadott minket a semmihez nem fogható látvány, ahogy a hatalmas Székelykő lábához simul a falu zöld zsalus házainak szabályos sora. A falu Tordától 30 km-re fekszik, és népszerű megálló a Székelyföldre igyekvő turisták körében.


2017.július 24 hétfő

A tervezett indulást kicsit tolnunk kellett Csenge bárányhimlője miatt, de végül hétfőn teljes létszámban az autót plafonig pakolva száradó bárányhimlőpöttyökkel díszítve megkezdtük a túrát. Az első állomás a poroszlói ökocentrum  ahol a hazai halfajokkal és a tiszai vízi világgal ismerkedhettünk testközelből. Utána a hortobágyi nemzeti park fantasztikus tanösvényét jártuk végig. A „2000 lépés a víz felett” elnevezésű vízi sétány, egy másfél kilométeres pallóból épült, madár lessel és kilátóval tarkított ösvény a nádasban elrejtve. Csenge nagy lelkesen gyűjtött is nekem egy szép fehér ernyősvirágú növényt én pedig szorongattam buzgón egészen addig, míg fel nem ismertük egy tájékoztató tábla illusztrációján, ahol azt is elolvashattuk, hogy hazánk egyik legmérgezőbb halálos növénye az illető, mely még a bőrrel érintkezve is erős allergiás reakciókat okoz. Én kicsit látványosan pánikoltam, így sikerült Csengét is hisztérikus sírásba hajszolnom. A család többi része felettébb jól szórakozott a paránkon, és nem hagytak ki egyetlen poént sem az rákövetkező egy órában, mikorra már én is elhittem, hogy vagy nem ez volt az a virág, vagy nem fogdostam elég ideig, így megérjük a következő napot.

A következő állomás a Hortobágy volt, amit hamar letudtunk kilenc lyukú hidastul, és vihar előtti hőségestül. A szállásunk Hajdúszoboszlón volt. Estére értünk oda tettünk egy sétát a városban, mely nem hagyott bennünk túl mély nyomot. Nem úgy, mint a korai sötétséget hozó szupercella melyből egy pillanat alatt akkora vihar kerekedett, hogy Csenge az én újabb végítéletes hisztim nyomán, másodszor érezhette magát életveszélyben aznap.   

2017.07.25. kedd

A tervezett programunkat megint keresztülhúzta az időjárás. Az utat Torockóig három megállóval terveztük. Az első a kihagyhatatlan Király –hágói pihenő a másik a Bélési víztározó, mely egy, a székelyföldi Bözödújfaluhoz hasonló sorsú, település elöntéséből keletkezett és lenyűgöző látvány a hatalmas Gyalui havasok közepén.  Mire odaértünk, akkora eső zúdult a nyakunkba, hogy csak Fecó és Réka szállt ki az autóból pár fotó erejéig. A harmadik állomásnak tervezett Kolozsvárról le is mondtunk az özönvíz miatt és egyenesen Torockóra siettünk.
Kora este értük el a falut. Az ismerős házak a színek és a hatalmas Székelykő tekintélyparancsoló, mégis békés vonulata fogadott minket földig érő esőfelhőbe burkolózva. Dúló Annáék az első szállásadóink fenséges vacsorával vártak.
Zöldbab leves, rántott csirke friss salátával és lekváros hájas tészta volt a menü.

  Még ezen az estén szerét ejtettük, hogy meglátogassuk a Forrás borozó tulajdonosát „jó Balogh Szabolcs”-ot.  Igen kellemes nyolc évvel ezelőtti emlékeink voltak a helyről, és bizony mondhatjuk, hogy ebben az „ivóban” megállt az idő. Szabolcs söntéspult mögül osztott bölcsességeit pont úgy ízlelgettük, mint a nagyenyedi pincészet gyöngyöző rozé fröccsét, lélekben hangolódva az előttünk álló hétre.

2017.07.26 szerda

Erre a napra 20 kilométerre lévő Torda volt az úti cél. Először a sóbányát látogattuk meg. Egészen más élmény volt, mint a három évvel ezelőtti parajdi bánya. Nyoma sem volt az akkori zsibvásár hangulatnak. Itt betekintést nyerhettünk a régi sóbányászat rejtelmeibe, láthattunk egy, az eredeti helyén álló, fa kiemelő szerkezetet. Mindezt úgy, hogy hatalmas mélységeket és magasságokat járhattunk be, gyönyörű, sókristályos díszlettel körülvéve. A fiúk mini golfoztak, amíg mi szájtátva csodáltuk az elvarázsolt sóbirodalmat. Csongor számolta, összesen 440 lépcsőnyi szintkülönbséget jártunk be, ami oda-vissza 880 lépcsőfokot jelent.

Megálltunk Torda belvárosában is kicsit körülnézni. Megcsodálhattuk a torony nélküli református templomot ahol 1568-ban az erdélyi országgyűlés kimondta a vallásszabadságot. Azt pedig már egészen megszoktuk, hogy Kelet-Magyarországot és Erdélyt járva lépten nyomon Petőfi Sándor életének állomásaiba botlunk. A Torda főterén álló református templom paplakjában vett búcsút a családjától és bízta feleségét és fiát a papra, mikor elindult Bem után Segesvár felé…

  Ezután a Tordai hasadék felé vettük az irányt. Soma ismét elkápráztatott minket, mikor odafelé menet elmesélte a hasadékhoz kötődő legendát Szent Lászlóról. Egyszer valamikor szó volt róla a suliban és simán felidézte nekünk a történetet mely arról szól, hogy nyílt meg a hegy Szent László és katonái mögött elnyelve az őket üldöző kun csapatokat.
Feltankoltunk a szurdok bejáratánál árult igazi erdélyi kürtös kalácsból és belevágtunk a túrába. A túraösvény a két meredek sziklafal között húzódott, több vadregényes függőhíddal tarkítva, helyenként izgalmas sziklaperemeken átvezetve. Mintegy másfél kilométer az út a szurdok végéig. Ott megpihentünk majd visszafelé indultunk.

Vacsorára csorba leves, mészáros tokány és isteni habkönnyű citromos piskóta volt.

 

2017. július 27 csütörtök

 A terv a Remetei - sziklaszoros volt. Torockóról Nagyenyeden és Tövisen át érkeztünk Diódra az Erdély szerte gombamód szaporodó számos ortodox kolostor egyikéhez. A parkolóban hagytuk az autót előkaptam a telefonom és magabiztosan mutattam a szerintem helyes útra. a GPS-em szerint a kolostor és Remete között egyetlen utacska volt. Nekem ez azt jelentette, hogy ott kellene keresnünk a szurdok bejáratát. Fecó készült részletes leírásokkal a netről, de ezek elég zavarosan fogalmaztak és mikor már megvolt a baj csak akkor értettem meg mire is gondolnak.

Még hízelgő is lehetne, és büszkeséggel tölthetett volna el, hogy a család így rám hagyatkozott, ha én meg nem a kütyümre hagyatkozok csak, hanem mondjuk, egy 25 méternyi kitérővel megnézem a közeli büfénél kitett táblát a részletes térképpel.

  Közel 35 fokos hőségben, szakadatlan felfele menetben a köves, sziklás szerpentinen eléggé kikezdte a csapatszellemet. Először Fecó riasztója jelzett, hogy nem annyira logikus felfele keresnünk egy patak vájta szurdokot, de ekkor meghallva a patak csobogását igazolni láttam az elméletem, miszerint „kicsit” felfelé kapaszkodunk, aztán majd leereszkedünk. Három kilométernyi, kemény kaptatóval, friss medvelábnyomokkal, és gyanúsan közel acsarkodó kutyák dühös ugatásával a hátunk mögött kollektív lázadás tört ki a gyerekeink között.

 Engem akkor váltottak le túravezetői pozíciómból, mikor a magaslatról letekintve egyszer csak megvilágosodtam, és a homlokomra csapva rámutattam a távolban kirajzolódó szurdok két oldalán magasodó sziklákra, ami pont a mi útvonalunkkal ellentétes irányban húzódott. Visszavágtattunk a kiindulási ponthoz, felfedeztük a már említett büfét és a táblát. A gyerekek méregdrága Magnumot kaptak, mert megérdemelték és így könnyebben rávehetőek voltak arra, hogy 6 km-el a lábunkban és jelentős időveszteséggel, de nekivágtunk újból a nem is a Remete irányában lévő remetei szurdok felkutatásának. Egy laza négy kilométeres séta után értük el a tisztást, ahonnan megkezdhettük a szurdok bejárását. A tisztáson megpihenve aztán konstatáltuk, hogy Fecó sem volt a helyzet magaslatán aznap. Ő volt ugyanis a kaja pakolásért felelős emberünk, és tök jó csinálta „csak” a kenyeret felejtette ki a hátizsákból. Na, Sománál itt szakadt el a cérna. Egy darabig fennhangon sajnálta magát, aztán igazi gourmand  énjére ráerősítve vetette rá magát, a sonka-csokiskeksz-szalámi kombóra. 

Körülbelül egy kilométert sikerült aztán a csöppet sem egyszerűen mászható Remetei szikla szorosban megtennünk, mert a fáradság és az eső megtörte a lelkesedésünket. Úgy fordultunk vissza, hogy a helyet felraktuk a bakancslistánkra.

A kitérő

A helyes úton még turista jelzés is van

Összesen tizenhat kilométert tettünk meg durva szintkülönbségeket jártunk be, úgyhogy a hazafelé tervezett Nagyenyedi városnézésre nem maradt energiánk. Azért az autóban, amíg áthajtottunk a városon, Réka elmesélte nekünk a Jókai regényből ismert nagyenyedi két fűzfa legendáját, én pedig felolvastam az útikönyvből a szomorú eseményt mikor 1849 januárjában, amíg a magyar férfiak a szabadságharc zászlója alatt harcoltak, a város két pópája felkelésre tüzelte a román csőcseléket, akik  az otthon maradt magyar nőket, gyerekeket és öregeket megtámadva hajtották végre a mészárlást. A felgyújtott városban 800-1000 védtelen áldozat lelte halálát elpusztult a püspökség könyvtára és levéltára. A város nagyhírű kollégiumának számos szellemi értéke is oda lett.

A két pópának az aljas tettéért nem büntetés járt, hanem ma is álló szobrok…..

Este elfoglaltuk második szállásunkat Torockón, ami a falu másik végén volt Vígh Anna vendégházában.

Anna csirkehús levessel, paradicsomos pörkölttel, és diós kosárkával várt minket.

  

2017. július 28 péntek

A Székelykő megmászása.

Azóta vágytuk az élményt Fecóval mióta nyolc évvel ezelőtt végigcsináltuk.

 Mást nem is terveztünk erre a napra, és ezt nagyon jól tettük. Rászántuk az időt, kiélvezve a „csúcstámadás” minden pillanatát. Mielőtt rákanyarodtunk a faluból induló turistaútra még betértünk Torockó egyetlen működőképes vízimalmához. A tulaj saját kezűleg készített malomkereket a réges-régi malomhoz 15 évvel ezelőtt. Be is mutatta nekünk működés közben.

Indulás

Ahogy elhagytuk a falu utolsó házát napsütötte legelőkön kapaszkodva jutottunk el az első pihenőnkig egy árnyas fa alá. Itt már vittem Csengét a hátamon és meg is ijedtem, hogy mi lesz az igazán kemény részeken, ami még előttünk volt.

A rekkenő hőség hamar kikezdte az állóképességünket. Gyakori pihenőkkel, de jó tempóban haladtunk az egyre meredekebb és egyre sziklásabb úton. Az egyik megállónkon Soma feltalálta a „homlokkövet”, ami egy lapos hideg kő homlokra szorítását jelenti felfrissülés céljából. Elég rossz néven vette, hogy nem mutattunk kellő lelkesedést a szerinte korszakalkotó találmány iránt. Az  utolsó száz méteren egyértelműen Csongor volt a hős. Csengénél addigra fogyott el a lelkesedés és folyamatos nyafogásával cincálta amúgy is elcsigázott csapatunk idegeit. Csongor hihetetlen türelemmel kezelve a húgát, rávette a folytatásra, sőt az utolsó legkeményebb részeken a hátán cipelve segítette. Mikor a gerincre felérve, elterülsz a gyönyörű zöld fennsíkon, és elönt az  „ Igen, megcsináltam !„ – érzés. Na, az megfizethetetlen.

 

Megpihentünk a réten, és a gyerekek kirakták kövekből a Veszprém feliratot, a már ott sorakozó helységnevek mellé. A tényleges legmagasabb ponthoz vezető rövid, de meredek szakasz már lendületből ment.

 A piros-fehér-zöldre festett csúcsköveknél aztán rengeteg fotót készítettünk kihasználva a pazar hátteret, amit alulról Torockó és Torockószentgyörgy apró házai, és a domboldalon legelésző nyájak, felülről pedig a horizontig elnyúló hatalmas hegyvonulatok kereteztek.

1128 m magasan voltunk. 600 méter szintkülönbséget másztunk meg pár óra alatt ami onnan fentről letekintve hatalmas büszkeséggel töltött el minket.

Minden túlzás nélkül katartikus élmény volt mindannyjiunknak. emelkedett hangulatunkat az sem tudta kikezdeni, hogy láttuk, ahogy a csúcskövek piros fehér zöld festése alatt  átütött a piros sárga kék festés. A vastag rétegből és a fűben nyomot hagyó festékfoltokból hamar kikövetkeztettük, hogy valakik akkurátusan felmásznak ide azért hogy átmázolják ezt a kicsiny darabka magyar öntudatot is. A faluba visszaereszkedve első utunk Szabolcshoz vezetett hogy átvegyük a jól megérdemelt oklevelet a kihívás teljesítéséért.
Karalábé leves, mustáros sertéssült és linzer volt a vacsoránk.

   

2017 július 29 szombat a”pihenőnap”

Úgy indultunk el reggel hogy nem tudtuk mi legyen az úticél. Kolozsvár, Gyulafehérvár vagy a Szolcsvai búvópatak. A gyerekek enyhén szólva lázadoztak egy újabb túra lehetőségétől, mi végül mégis a búvópatak mellett döntöttünk, de meg kellett ígérnünk hogy pihenőnaphoz méltóan, minimális szintkülönbséget és csak egy pár kilométeres távot teszünk meg, csakis az autóval jól megközelíthető barlangot felkeresve.
 Ismét egy ortodox kolostornál hagytuk az autót, és elindultunk a laza sétára. Most, az utat már a századik méter körül veszítettük el. Mikor két kilométer szakadatlan felfelé menet után, erős deja vu érzésekkel megállapítottuk, hogy ismét sikerült rossz útra tévednünk, úgy döntöttünk már nem fordulunk vissza hanem lejárjuk még azt a pár száz métert, ami a hegygerincig még hátra van.
Végül a gyerekek is belátták, hogy megérte felkapaszkodni. Ismét lenyűgöző látvány volt a jutalom. Magasra rakott szénaboglyákkal és móc házakkal tarkított tisztások a hatalmas hegyek ölelésében. Arcunkat a feltámadó szélben tartva szívtuk magunkba a semmivel össze nem hasonlítható, hegyekből áradó nyugalmat. Visszafelé aztán megtaláltuk a barlangot is az autótól kétszáz méterre. Most azonban egyáltalan nem bántuk a kitérőt.
Torockóra visszaérve jó időben voltunk ahhoz hogy elugorjunk egy gyulafehérvári sétára. Csongor és Soma végképp fellázadt, így őket a szállásunkon hagytuk. Nem akartunk úgy hazajönni hogy harminc kilométerre voltunk Hunyadi János szarkofágjától és nem tettük tiszteletünket nála. Célirányosan a várhoz mentünk hogy felkeressük Erdély legjelentősebb román kori épületét a Szent Mihály római katolikus székesegyházat. A várkapun belépve széles turistákkal tarkított nyüzsgő utcára érkeztünk aztán szó szerint bennakadt a lélegzetünk mikor előttünk tornyosult a gyulafehérvári egyetem tekintélyparancsoló épülete melynek homlokzatán díszelgett nagy betűkkel a neve: 1918. december 1. Egyetem. A legnagyobb nemzeti ünnepük, mikor is a Gyulafehérváron összeült 100.000 fős román nagygyűlés kimondta Erdély egyesülését Romániával.(mint tudjuk ezt hagyták aztán jóvá kedves trianoni barátaink...)  
A székesegyház ,uralja a várnegyedet és ékes darabja a gazdag magyar történelmi múltnak. Mellette eltörpül a 1921-ben sebtében felhúzott "csili-vili" ortodox katedrális épülete. Elég sok időt töltöttünk a székesegyház gyönyörű gótikus boltozata alatt. Újból és újból körbejárva, megrendülve Hunyadi János, ifj.Hunyadi János (a kormányzó öccse) és a tragikus sorsú Hunyadi László sírja előtt. Ez a templom volt a Hunyadiak mellett az erdélyi fejedelmek temetkezési helye is és itt vannak többek között János Zsigmond, az első erdélyi fejedelem, hamvai is.
Vacsorára zöldbableves, töltött káposzta és a mi külön kérésünkre túrós-szalonnás puliszka volt, ami felül múlta minden addigi puliszka élményünket.

A napot Torockó főterén a gyöngyöző hideg vizű forrásnál kialakított itatónál ücsörögve zártuk, végignézve ahogy a lemenő nap vörösre festi a Székelykő gerincét.

2017. július 30 vasárnap

A hazautat egy gyulai megállóval tereztük, így belefért még a vasárnapba két igazán érdekes barlang felkeresése. Az aranyosfői jégbarlang és a kiskohi Medve-barlang.
 A jégbarlang egy különleges természeti csoda, ahol állítólag, az állandó huzatnak köszönhetően maradhatott meg a több ezer éves mintegy 75 000 köbméternyi jégtömb.
1165 méter magasra kapaszkodtunk fel egy másfél,(néhol egy) sávos szerpentinen mintegy hét kilométeren keresztül. A félelmetes útszakaszoknak és a román autós morálnak köszönhetően többször pergett le előttem az életem mire felértünk. A barlang bejáratához gyalog kellett megtenni pár száz métert. Onnan szervezett csoportokban indultunk neki, pólóban is izzadva a lefele vezető vaslépcsőnek. A lépcsőn a barlang szájához kabátban vacogva érkeztünk.A nagyterembe lépve, mindjárt egy kisebb jégtömbbe ütköztünk. Kicsit csalódás volt, hogy az útleírásokban olvasottakkal szemben a 720 méteres sétára és a többi terembe való belépésre nem volt most lehetőség, hogy miért azt a kizárólag román nyelvű tájékoztatásból nem igazán tudtuk kiszűrni. Az egyik oldalterem bejáratából azért megcsodálhattuk a hatalmas jégkorszaki tömböt a 0 Celsius fok körüli hőmérsékletben.
A kiskohi medvebarlang arról nevezetes hogy évezredeken át  őrizte mintegy 100 medve csontvázát. A 15 000 évvel ezelőtt élt állatok vesztét valószínű az okozta hogy beomlott a kijárat és csapdába estek. Mivel a barlangot 1975-ben egy bányász fedezte fel teljesen érintetlen maradhattak a színes cseppkőalakzatokkal díszített járatai. Gyönyörű cseppkövek és medve csontvázak között gyorsan eltelt a 45 perces túra.

Gyulára este hét órára futottunk be eléggé elcsigázva. A szállásadónktól megtudtuk hogy pont a végvári napok utolsó felvonására értünk a városba. Bár a vár visszafoglalását a törököktől, már lekéstük, de az esti koncertet és a tűzijátékot még elcsíptük. A 60+ -os Csepregi Éva a kicsit poros Neoton együttessel enyhén szürreális élmény volt, de a majdnem 20 perces fantasztikus tűzijáték miatt megérte kivárni. Jó volt kicsit bolyongani a kirakodóvásárban is.

2017. július 31 hétfő

A napot Gyulán töltöttük és teljesen elvarázsolódtunk. Rengeteg virág, rengeteg zöld, rengeteg víz és rengeteg történelem. Ember léptékű kedves utcák, első osztályú cukrászda, nagyon kedves emberek és interaktív kiállítások. A város abszolút kimaxolja a turizmusban rejlő lehetőségeit. Úgy jöttünk el hogy ide biztos hogy visszatérünk. Kimaradt a várfürdő, a Szana - zug  és még egy csomó kastély.

Hétfő este futottunk be Almádiba tele kalanddal, feltöltődve élményekkel.

 Mivel most nem Székelyföldön jártunk, hanem egy majdnem színtiszta román területre beékelődött összetartó magyar közösségnél vendégeskedtünk, kicsit más jellegű volt az élmény.
Kicsit keserédes, néhol torokszorító. Igazi Csiki Sör pillanatok, az utak mellett sorakozó ortodox Karton Jézusokkal körítve. A magyar hős sírján szerényen kanyargó piros-fehér-zöld szalag, az egymásra méretben rálicitáló román lobogók árnyékában. Gyönyörű torockói mintával díszített bútorok a Drakula relikviákkal tömött zsibvásárok ellenpontjaként.

 Este a teraszon hátradőlve elégedetten nyugtáztuk hogy Csenge fennhangon teszi be a nyaralást a "jó napok"-ba.