Erdélyi kalandozások 2017 (útinapló)

Mikor három éve hazatértünk a Székelyföldről, tudtuk hogy valami elkezdődött és tudtuk hogy visszatérünk. Idén egy időben és kilométerben is rövidebb túrát terveztünk egy kis kelet magyarországi kalandozással vegyítve. 2008 májusában Fecóval már kettesben jártunk Torockón és megragadott minket a semmihez nem fogható látvány, ahogy a hatalmas Székelykő lábához simul a falu zöld zsalus házainak szabályos sora. A falu Tordától 30 km-re fekszik, és népszerű megálló a Székelyföldre igyekvő turisták körében.


2017.július 24 hétfő

A tervezett indulást kicsit tolnunk kellett Csenge bárányhimlője miatt, de végül hétfőn teljes létszámban az autót plafonig pakolva száradó bárányhimlőpöttyökkel díszítve megkezdtük a túrát. Az első állomás a poroszlói ökocentrum  ahol a hazai halfajokkal és a tiszai vízi világgal ismerkedhettünk testközelből. Utána a hortobágyi nemzeti park fantasztikus tanösvényét jártuk végig. A „2000 lépés a víz felett” elnevezésű vízi sétány, egy másfél kilométeres pallóból épült, madár lessel és kilátóval tarkított ösvény a nádasban elrejtve. Csenge nagy lelkesen gyűjtött is nekem egy szép fehér ernyősvirágú növényt én pedig szorongattam buzgón egészen addig, míg fel nem ismertük egy tájékoztató tábla illusztrációján, ahol azt is elolvashattuk, hogy hazánk egyik legmérgezőbb halálos növénye az illető, mely még a bőrrel érintkezve is erős allergiás reakciókat okoz. Én kicsit látványosan pánikoltam, így sikerült Csengét is hisztérikus sírásba hajszolnom. A család többi része felettébb jól szórakozott a paránkon, és nem hagytak ki egyetlen poént sem az rákövetkező egy órában, mikorra már én is elhittem, hogy vagy nem ez volt az a virág, vagy nem fogdostam elég ideig, így megérjük a következő napot.

A következő állomás a Hortobágy volt, amit hamar letudtunk kilenc lyukú hidastul, és vihar előtti hőségestül. A szállásunk Hajdúszoboszlón volt. Estére értünk oda tettünk egy sétát a városban, mely nem hagyott bennünk túl mély nyomot. Nem úgy, mint a korai sötétséget hozó szupercella melyből egy pillanat alatt akkora vihar kerekedett, hogy Csenge az én újabb végítéletes hisztim nyomán, másodszor érezhette magát életveszélyben aznap.   

2017.07.25. kedd

A tervezett programunkat megint keresztülhúzta az időjárás. Az utat Torockóig három megállóval terveztük. Az első a kihagyhatatlan Király –hágói pihenő a másik a Bélési víztározó, mely egy, a székelyföldi Bözödújfaluhoz hasonló sorsú, település elöntéséből keletkezett és lenyűgöző látvány a hatalmas Gyalui havasok közepén.  Mire odaértünk, akkora eső zúdult a nyakunkba, hogy csak Fecó és Réka szállt ki az autóból pár fotó erejéig. A harmadik állomásnak tervezett Kolozsvárról le is mondtunk az özönvíz miatt és egyenesen Torockóra siettünk.
Kora este értük el a falut. Az ismerős házak a színek és a hatalmas Székelykő tekintélyparancsoló, mégis békés vonulata fogadott minket földig érő esőfelhőbe burkolózva. Dúló Annáék az első szállásadóink fenséges vacsorával vártak.
Zöldbab leves, rántott csirke friss salátával és lekváros hájas tészta volt a menü.

  Még ezen az estén szerét ejtettük, hogy meglátogassuk a Forrás borozó tulajdonosát „jó Balogh Szabolcs”-ot.  Igen kellemes nyolc évvel ezelőtti emlékeink voltak a helyről, és bizony mondhatjuk, hogy ebben az „ivóban” megállt az idő. Szabolcs söntéspult mögül osztott bölcsességeit pont úgy ízlelgettük, mint a nagyenyedi pincészet gyöngyöző rozé fröccsét, lélekben hangolódva az előttünk álló hétre.

2017.07.26 szerda

Erre a napra 20 kilométerre lévő Torda volt az úti cél. Először a sóbányát látogattuk meg. Egészen más élmény volt, mint a három évvel ezelőtti parajdi bánya. Nyoma sem volt az akkori zsibvásár hangulatnak. Itt betekintést nyerhettünk a régi sóbányászat rejtelmeibe, láthattunk egy, az eredeti helyén álló, fa kiemelő szerkezetet. Mindezt úgy, hogy hatalmas mélységeket és magasságokat járhattunk be, gyönyörű, sókristályos díszlettel körülvéve. A fiúk mini golfoztak, amíg mi szájtátva csodáltuk az elvarázsolt sóbirodalmat. Csongor számolta, összesen 440 lépcsőnyi szintkülönbséget jártunk be, ami oda-vissza 880 lépcsőfokot jelent.

Megálltunk Torda belvárosában is kicsit körülnézni. Megcsodálhattuk a torony nélküli református templomot ahol 1568-ban az erdélyi országgyűlés kimondta a vallásszabadságot. Azt pedig már egészen megszoktuk, hogy Kelet-Magyarországot és Erdélyt járva lépten nyomon Petőfi Sándor életének állomásaiba botlunk. A Torda főterén álló református templom paplakjában vett búcsút a családjától és bízta feleségét és fiát a papra, mikor elindult Bem után Segesvár felé…

  Ezután a Tordai hasadék felé vettük az irányt. Soma ismét elkápráztatott minket, mikor odafelé menet elmesélte a hasadékhoz kötődő legendát Szent Lászlóról. Egyszer valamikor szó volt róla a suliban és simán felidézte nekünk a történetet mely arról szól, hogy nyílt meg a hegy Szent László és katonái mögött elnyelve az őket üldöző kun csapatokat.
Feltankoltunk a szurdok bejáratánál árult igazi erdélyi kürtös kalácsból és belevágtunk a túrába. A túraösvény a két meredek sziklafal között húzódott, több vadregényes függőhíddal tarkítva, helyenként izgalmas sziklaperemeken átvezetve. Mintegy másfél kilométer az út a szurdok végéig. Ott megpihentünk majd visszafelé indultunk.

Vacsorára csorba leves, mészáros tokány és isteni habkönnyű citromos piskóta volt.

 

2017. július 27 csütörtök

 A terv a Remetei - sziklaszoros volt. Torockóról Nagyenyeden és Tövisen át érkeztünk Diódra az Erdély szerte gombamód szaporodó számos ortodox kolostor egyikéhez. A parkolóban hagytuk az autót előkaptam a telefonom és magabiztosan mutattam a szerintem helyes útra. a GPS-em szerint a kolostor és Remete között egyetlen utacska volt. Nekem ez azt jelentette, hogy ott kellene keresnünk a szurdok bejáratát. Fecó készült részletes leírásokkal a netről, de ezek elég zavarosan fogalmaztak és mikor már megvolt a baj csak akkor értettem meg mire is gondolnak.

Még hízelgő is lehetne, és büszkeséggel tölthetett volna el, hogy a család így rám hagyatkozott, ha én meg nem a kütyümre hagyatkozok csak, hanem mondjuk, egy 25 méternyi kitérővel megnézem a közeli büfénél kitett táblát a részletes térképpel.

  Közel 35 fokos hőségben, szakadatlan felfele menetben a köves, sziklás szerpentinen eléggé kikezdte a csapatszellemet. Először Fecó riasztója jelzett, hogy nem annyira logikus felfele keresnünk egy patak vájta szurdokot, de ekkor meghallva a patak csobogását igazolni láttam az elméletem, miszerint „kicsit” felfelé kapaszkodunk, aztán majd leereszkedünk. Három kilométernyi, kemény kaptatóval, friss medvelábnyomokkal, és gyanúsan közel acsarkodó kutyák dühös ugatásával a hátunk mögött kollektív lázadás tört ki a gyerekeink között.

 Engem akkor váltottak le túravezetői pozíciómból, mikor a magaslatról letekintve egyszer csak megvilágosodtam, és a homlokomra csapva rámutattam a távolban kirajzolódó szurdok két oldalán magasodó sziklákra, ami pont a mi útvonalunkkal ellentétes irányban húzódott. Visszavágtattunk a kiindulási ponthoz, felfedeztük a már említett büfét és a táblát. A gyerekek méregdrága Magnumot kaptak, mert megérdemelték és így könnyebben rávehetőek voltak arra, hogy 6 km-el a lábunkban és jelentős időveszteséggel, de nekivágtunk újból a nem is a Remete irányában lévő remetei szurdok felkutatásának. Egy laza négy kilométeres séta után értük el a tisztást, ahonnan megkezdhettük a szurdok bejárását. A tisztáson megpihenve aztán konstatáltuk, hogy Fecó sem volt a helyzet magaslatán aznap. Ő volt ugyanis a kaja pakolásért felelős emberünk, és tök jó csinálta „csak” a kenyeret felejtette ki a hátizsákból. Na, Sománál itt szakadt el a cérna. Egy darabig fennhangon sajnálta magát, aztán igazi gourmand  énjére ráerősítve vetette rá magát, a sonka-csokiskeksz-szalámi kombóra. 

Körülbelül egy kilométert sikerült aztán a csöppet sem egyszerűen mászható Remetei szikla szorosban megtennünk, mert a fáradság és az eső megtörte a lelkesedésünket. Úgy fordultunk vissza, hogy a helyet felraktuk a bakancslistánkra.

A kitérő

A helyes úton még turista jelzés is van

Összesen tizenhat kilométert tettünk meg durva szintkülönbségeket jártunk be, úgyhogy a hazafelé tervezett Nagyenyedi városnézésre nem maradt energiánk. Azért az autóban, amíg áthajtottunk a városon, Réka elmesélte nekünk a Jókai regényből ismert nagyenyedi két fűzfa legendáját, én pedig felolvastam az útikönyvből a szomorú eseményt mikor 1849 januárjában, amíg a magyar férfiak a szabadságharc zászlója alatt harcoltak, a város két pópája felkelésre tüzelte a román csőcseléket, akik  az otthon maradt magyar nőket, gyerekeket és öregeket megtámadva hajtották végre a mészárlást. A felgyújtott városban 800-1000 védtelen áldozat lelte halálát elpusztult a püspökség könyvtára és levéltára. A város nagyhírű kollégiumának számos szellemi értéke is oda lett.

A két pópának az aljas tettéért nem büntetés járt, hanem ma is álló szobrok…..

Este elfoglaltuk második szállásunkat Torockón, ami a falu másik végén volt Vígh Anna vendégházában.

Anna csirkehús levessel, paradicsomos pörkölttel, és diós kosárkával várt minket.

  

2017. július 28 péntek

A Székelykő megmászása.

Azóta vágytuk az élményt Fecóval mióta nyolc évvel ezelőtt végigcsináltuk.

 Mást nem is terveztünk erre a napra, és ezt nagyon jól tettük. Rászántuk az időt, kiélvezve a „csúcstámadás” minden pillanatát. Mielőtt rákanyarodtunk a faluból induló turistaútra még betértünk Torockó egyetlen működőképes vízimalmához. A tulaj saját kezűleg készített malomkereket a réges-régi malomhoz 15 évvel ezelőtt. Be is mutatta nekünk működés közben.

Indulás

Ahogy elhagytuk a falu utolsó házát napsütötte legelőkön kapaszkodva jutottunk el az első pihenőnkig egy árnyas fa alá. Itt már vittem Csengét a hátamon és meg is ijedtem, hogy mi lesz az igazán kemény részeken, ami még előttünk volt.

A rekkenő hőség hamar kikezdte az állóképességünket. Gyakori pihenőkkel, de jó tempóban haladtunk az egyre meredekebb és egyre sziklásabb úton. Az egyik megállónkon Soma feltalálta a „homlokkövet”, ami egy lapos hideg kő homlokra szorítását jelenti felfrissülés céljából. Elég rossz néven vette, hogy nem mutattunk kellő lelkesedést a szerinte korszakalkotó találmány iránt. Az  utolsó száz méteren egyértelműen Csongor volt a hős. Csengénél addigra fogyott el a lelkesedés és folyamatos nyafogásával cincálta amúgy is elcsigázott csapatunk idegeit. Csongor hihetetlen türelemmel kezelve a húgát, rávette a folytatásra, sőt az utolsó legkeményebb részeken a hátán cipelve segítette. Mikor a gerincre felérve, elterülsz a gyönyörű zöld fennsíkon, és elönt az  „ Igen, megcsináltam !„ – érzés. Na, az megfizethetetlen.

 

Megpihentünk a réten, és a gyerekek kirakták kövekből a Veszprém feliratot, a már ott sorakozó helységnevek mellé. A tényleges legmagasabb ponthoz vezető rövid, de meredek szakasz már lendületből ment.

 A piros-fehér-zöldre festett csúcsköveknél aztán rengeteg fotót készítettünk kihasználva a pazar hátteret, amit alulról Torockó és Torockószentgyörgy apró házai, és a domboldalon legelésző nyájak, felülről pedig a horizontig elnyúló hatalmas hegyvonulatok kereteztek.

1128 m magasan voltunk. 600 méter szintkülönbséget másztunk meg pár óra alatt ami onnan fentről letekintve hatalmas büszkeséggel töltött el minket.

Minden túlzás nélkül katartikus élmény volt mindannyjiunknak. emelkedett hangulatunkat az sem tudta kikezdeni, hogy láttuk, ahogy a csúcskövek piros fehér zöld festése alatt  átütött a piros sárga kék festés. A vastag rétegből és a fűben nyomot hagyó festékfoltokból hamar kikövetkeztettük, hogy valakik akkurátusan felmásznak ide azért hogy átmázolják ezt a kicsiny darabka magyar öntudatot is. A faluba visszaereszkedve első utunk Szabolcshoz vezetett hogy átvegyük a jól megérdemelt oklevelet a kihívás teljesítéséért.
Karalábé leves, mustáros sertéssült és linzer volt a vacsoránk.

   

2017 július 29 szombat a”pihenőnap”

Úgy indultunk el reggel hogy nem tudtuk mi legyen az úticél. Kolozsvár, Gyulafehérvár vagy a Szolcsvai búvópatak. A gyerekek enyhén szólva lázadoztak egy újabb túra lehetőségétől, mi végül mégis a búvópatak mellett döntöttünk, de meg kellett ígérnünk hogy pihenőnaphoz méltóan, minimális szintkülönbséget és csak egy pár kilométeres távot teszünk meg, csakis az autóval jól megközelíthető barlangot felkeresve.
 Ismét egy ortodox kolostornál hagytuk az autót, és elindultunk a laza sétára. Most, az utat már a századik méter körül veszítettük el. Mikor két kilométer szakadatlan felfelé menet után, erős deja vu érzésekkel megállapítottuk, hogy ismét sikerült rossz útra tévednünk, úgy döntöttünk már nem fordulunk vissza hanem lejárjuk még azt a pár száz métert, ami a hegygerincig még hátra van.
Végül a gyerekek is belátták, hogy megérte felkapaszkodni. Ismét lenyűgöző látvány volt a jutalom. Magasra rakott szénaboglyákkal és móc házakkal tarkított tisztások a hatalmas hegyek ölelésében. Arcunkat a feltámadó szélben tartva szívtuk magunkba a semmivel össze nem hasonlítható, hegyekből áradó nyugalmat. Visszafelé aztán megtaláltuk a barlangot is az autótól kétszáz méterre. Most azonban egyáltalan nem bántuk a kitérőt.
Torockóra visszaérve jó időben voltunk ahhoz hogy elugorjunk egy gyulafehérvári sétára. Csongor és Soma végképp fellázadt, így őket a szállásunkon hagytuk. Nem akartunk úgy hazajönni hogy harminc kilométerre voltunk Hunyadi János szarkofágjától és nem tettük tiszteletünket nála. Célirányosan a várhoz mentünk hogy felkeressük Erdély legjelentősebb román kori épületét a Szent Mihály római katolikus székesegyházat. A várkapun belépve széles turistákkal tarkított nyüzsgő utcára érkeztünk aztán szó szerint bennakadt a lélegzetünk mikor előttünk tornyosult a gyulafehérvári egyetem tekintélyparancsoló épülete melynek homlokzatán díszelgett nagy betűkkel a neve: 1918. december 1. Egyetem. A legnagyobb nemzeti ünnepük, mikor is a Gyulafehérváron összeült 100.000 fős román nagygyűlés kimondta Erdély egyesülését Romániával.(mint tudjuk ezt hagyták aztán jóvá kedves trianoni barátaink...)  
A székesegyház ,uralja a várnegyedet és ékes darabja a gazdag magyar történelmi múltnak. Mellette eltörpül a 1921-ben sebtében felhúzott "csili-vili" ortodox katedrális épülete. Elég sok időt töltöttünk a székesegyház gyönyörű gótikus boltozata alatt. Újból és újból körbejárva, megrendülve Hunyadi János, ifj.Hunyadi János (a kormányzó öccse) és a tragikus sorsú Hunyadi László sírja előtt. Ez a templom volt a Hunyadiak mellett az erdélyi fejedelmek temetkezési helye is és itt vannak többek között János Zsigmond, az első erdélyi fejedelem, hamvai is.
Vacsorára zöldbableves, töltött káposzta és a mi külön kérésünkre túrós-szalonnás puliszka volt, ami felül múlta minden addigi puliszka élményünket.

A napot Torockó főterén a gyöngyöző hideg vizű forrásnál kialakított itatónál ücsörögve zártuk, végignézve ahogy a lemenő nap vörösre festi a Székelykő gerincét.

2017. július 30 vasárnap

A hazautat egy gyulai megállóval tereztük, így belefért még a vasárnapba két igazán érdekes barlang felkeresése. Az aranyosfői jégbarlang és a kiskohi Medve-barlang.
 A jégbarlang egy különleges természeti csoda, ahol állítólag, az állandó huzatnak köszönhetően maradhatott meg a több ezer éves mintegy 75 000 köbméternyi jégtömb.
1165 méter magasra kapaszkodtunk fel egy másfél,(néhol egy) sávos szerpentinen mintegy hét kilométeren keresztül. A félelmetes útszakaszoknak és a román autós morálnak köszönhetően többször pergett le előttem az életem mire felértünk. A barlang bejáratához gyalog kellett megtenni pár száz métert. Onnan szervezett csoportokban indultunk neki, pólóban is izzadva a lefele vezető vaslépcsőnek. A lépcsőn a barlang szájához kabátban vacogva érkeztünk.A nagyterembe lépve, mindjárt egy kisebb jégtömbbe ütköztünk. Kicsit csalódás volt, hogy az útleírásokban olvasottakkal szemben a 720 méteres sétára és a többi terembe való belépésre nem volt most lehetőség, hogy miért azt a kizárólag román nyelvű tájékoztatásból nem igazán tudtuk kiszűrni. Az egyik oldalterem bejáratából azért megcsodálhattuk a hatalmas jégkorszaki tömböt a 0 Celsius fok körüli hőmérsékletben.
A kiskohi medvebarlang arról nevezetes hogy évezredeken át  őrizte mintegy 100 medve csontvázát. A 15 000 évvel ezelőtt élt állatok vesztét valószínű az okozta hogy beomlott a kijárat és csapdába estek. Mivel a barlangot 1975-ben egy bányász fedezte fel teljesen érintetlen maradhattak a színes cseppkőalakzatokkal díszített járatai. Gyönyörű cseppkövek és medve csontvázak között gyorsan eltelt a 45 perces túra.

Gyulára este hét órára futottunk be eléggé elcsigázva. A szállásadónktól megtudtuk hogy pont a végvári napok utolsó felvonására értünk a városba. Bár a vár visszafoglalását a törököktől, már lekéstük, de az esti koncertet és a tűzijátékot még elcsíptük. A 60+ -os Csepregi Éva a kicsit poros Neoton együttessel enyhén szürreális élmény volt, de a majdnem 20 perces fantasztikus tűzijáték miatt megérte kivárni. Jó volt kicsit bolyongani a kirakodóvásárban is.

2017. július 31 hétfő

A napot Gyulán töltöttük és teljesen elvarázsolódtunk. Rengeteg virág, rengeteg zöld, rengeteg víz és rengeteg történelem. Ember léptékű kedves utcák, első osztályú cukrászda, nagyon kedves emberek és interaktív kiállítások. A város abszolút kimaxolja a turizmusban rejlő lehetőségeit. Úgy jöttünk el hogy ide biztos hogy visszatérünk. Kimaradt a várfürdő, a Szana - zug  és még egy csomó kastély.

Hétfő este futottunk be Almádiba tele kalanddal, feltöltődve élményekkel.

 Mivel most nem Székelyföldön jártunk, hanem egy majdnem színtiszta román területre beékelődött összetartó magyar közösségnél vendégeskedtünk, kicsit más jellegű volt az élmény.
Kicsit keserédes, néhol torokszorító. Igazi Csiki Sör pillanatok, az utak mellett sorakozó ortodox Karton Jézusokkal körítve. A magyar hős sírján szerényen kanyargó piros-fehér-zöld szalag, az egymásra méretben rálicitáló román lobogók árnyékában. Gyönyörű torockói mintával díszített bútorok a Drakula relikviákkal tömött zsibvásárok ellenpontjaként.

 Este a teraszon hátradőlve elégedetten nyugtáztuk hogy Csenge fennhangon teszi be a nyaralást a "jó napok"-ba.


    

Erdélyi útinapló 1.rész

2014.07.19. szombat

Pénteken este 5 órás kalandos zivataros autózással érkeztünk Szegedre Balázsékhoz. Miután a gyerekek kiélvezték a rég nem  látott unokatesókkal való találkozás örömét éjfél utánra végre elcsendesedtünk.

Szombat reggel 6.55 kor már világossá vált, hogy tervezett 7 órai indulásunk sansztalan. Fecó a napi péksütemény adagunk beszerzése, a garázsból kiállás és a gps –szel való hadakozás hármas csapdájában vergődött én pedig  kávéval a kezemben vívtam csatáimat a takarók alatt lapuló gyerekeinkkel hajcsárként terelve őket a wc,fürdő, előszoba útvonalon. Nyolc órakor aztán kigördültünk a szegedi parkolóból. Felraktuk a napszemüveget, benyomtam a gondosan válogatott utazós zenék egyikét, beizzítottam az akkor még hasznos barátként tisztelt GPS-t, kiosztottam a kaját s hátradőlve adtam át magam a nyaralás izgalmainak.

9 óra, 560 km, eltévedéssel, eltereléssel, rendőrségi intézkedéssel és egy pisi szünettel megszakított utazás után elcsigázva, a GPS-el , és a román illetékesekkel fennhangon acsarkodva tápászkodtunk ki az autóból. Székelyabod, ahol a háziak már nagyon vártak minket, egyike a legeldugottabb falvaknak Székelyföldön. Makfalváról 4 km-es köves erdei úton lehet felkapaszkodni a hegyek között megbújó jobb napokat látott kis településhez. A kihalófélben lévő faluban 100 helyi lakos él, egytől egyig magyarok. Állatokat tartanak, gazdálkodnak, és iskola példái a híre székely vendégszeretetnek.

A vendégház tulaja Alfréd aki német állampolgár és most pont ő is itt tartózkodik a feleségével. Az élelmezésünkről pedig, és arról hogy igazán otthon érezzük magunkat Anna és a családja gondoskodik.

Még az első este kiderült, hogy Csengének a nap fénypontja az este fél kilenc lesz, akkor hajtja be ugyanis a pásztor a tehéncsordát a legelőről. Végigtereli őket a falu utcáin, s minden háznál várja a gazdája a maga jószágát.

2014.07.20. vasárnap

Első úti célnak a tragikus sorsú Bözödújfalut választottuk. Én mindenképp a nyaralás elején szerettem volna túl lenni ezen a fájdalmas élményen. Az 1980-as években elárasztott település utolsó mementójaként álló templomtorony éppen érkezésünk előtt 2 héttel omlott le, így csak a visszajáró leszármazottak által emelt siratófalat és a hatalmas csendes vizet tekinthettük meg. Miután ámultunk egy sort a „tó” partján gombamód szaporodó üdülőházak és a hétvégi kempingezők, horgászok és fürdőzők során, ránk talált Karcsi a leleményes és furfangos cigány gyerek. Ő lett az önkéntes idegenvezetőnk. Rátermettségét és meggyőzőerejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy fél órán belül egy csónaknak csúfolt lélekvesztőben találtuk magunkat. Pár perc alatt kiderült, hogy nagy felelőtlenség volt a fiúra bíznunk az életünket, mert mikor szóvá tettük, hogy a vízszint a csónak fenekében nem túl megnyugtató mértékben növekszik, egy vállrándítással próbált leszerelni minket. Azért mi sem vagyunk teljesen hülyék, úgyhogy haladéktalanul a partra szállás mellett döntöttünk, megjegyezve, hogy nem szeretnénk elsüllyedni, amire annyi volt a válasza, hogy elég kellemes a víz.

Találkozásunk után könnyebbek lettünk pár lei-el egy focilabdával két kakaós csigával, de mi sokkal többet kaptunk cserébe. Karcsi és társai példája olyan dolgokra világított rá a gyerekeinknek, amit szónoklatokból és iskolapadból soha nem lehet megtanulni.

Bözödújfalu után már a minden addigi elképzelésünket is alulmúló utakon jutottunk el Kőrispatakra, hogy megcsodáljuk a falu szalmakalap múzeumát és azt az Erdélyben egyáltalán nem egyedi dolgot, hogy egy népes, iskolával , bolttal ellátott működő községben nincsenek betonozott utak.

 Miután csináltunk sok szalmakalapos képet és mindent megtudtunk e nemes fejfedőről, beszereztünk Somának és Rékának is egyet. Soma a hosszú hajával a mindig maszatos képével és a most már állandóan viselt kalapjával nagyon autentikus látványt nyújt.

Bár sejtettük, hogy a vasárnap nem a legjobb ötlet bármilyen fürdőhely felkeresése, mégis elkövettük a hibát, hogy délutáni programnak a Szovátán található Medve-tó felkeresését terveztük be. Hihetetlen tömeg, tumultus és pénzlehúzás, de még így is fantasztikus élmény a helyiek által feneketlennek titulált sós tóban való fürdés. Mármint a családom többi tagjának. Én, miután hosszú szónoklatot tartottam a gyerekeknek a gyerekkori emlékemről, mikor a szüleimmel jártunk itt és élveztük az elsüllyedhetetlenség állapotát, majd nagy hévvel elindultam a vízbe, a lépcsőn megtorpantam. Eszembe jutott, hogy ha nem ér le a lábam én nem tudok úszni, s mivel nem voltam felszerelkezve sem olyan karúszóval vagy orbitális méretű úszógumival, mint a többi hozzám hasonló beszari néni, sikerült egy elég rendes pánikot produkálnom. Így miután kábé másfél percet töltöttem a vízben majd az összes körülöttem evickélő játékost lekarmolva s víz alá nyomva verekedtem ki magam a biztosnak vélt halálból, sokadszorra állapítottam meg hogy nekem valami nagyon csúnya vizes halálom lehetett előző életemben. Bár a gyerekeknek fenntartott kis nyolcvan cm-es teknőben még égettem magam kicsit, innentől kezdve inkább csak fotóztam bátor családtagjaimat, amint könnyedén lebegnek a sűrű sós vízen.

Vacsorára Anna olyan csorba levessel várt minket, amire az 5 évvel ezelőtti erdélyi látogatásunk óta vágytam, de bátran kijelenthetem, hogy a kulináris élménynél is többet jelentenek az vacsoraasztal melletti beszélgetések. Vencel gazda ízes szavait és székely humorát ugyanúgy, ha csak nem jobban éhezzük, mint a fenséges lakomákat.

Bözödújfalu

Kőrispataki szalmakalap múzeumban

2014.07.21 hétfő

Az úti cél Parajd volt, s most először kicsit csalódtunk. Bár azt gondolom, a sóbányát tényleg látni kell, de egyszer pont elég volt. Adott egy hihetetlen város a hegy gyomrában lévő régi sóbányában, ami fantasztikus. És adott a birkaként buszokba tuszkolt nép, a tömeg, a wifi, a zsibvásár s ismét a lehúzás és a sok harsány román turista.

A tervezett parajdi strandot, ki is hagytuk miután a kerítésen keresztül láttuk a pancsoló méretű medencékben heringként tobzódó népet. Helyette inkább elautóztunk Székelyudvarhelyre és egyáltalán nem bántuk meg. Az is leírhatatlan élmény volt mikor az érkezésünkkor, a  határt átlépve majd 300 km-es elrománosodott koszos lehangoló látvány után Székelyföldre érve ismét magyar feliratok, magyar emberek, rendezett szép porták és székely zászlók között találod magad. De mikor sétálgattunk ebben a szép nagy városban, ahol csak és kizárólag magyar hangot hallottunk, a könyvesboltban magyar nyelvű könyvet vettünk és a főtéren magyar feliratos műemléket találunk, szívmelengető és torokszorító is egyben. S mondhatjuk, hogy ez a két érzés az egész erdélyi túránk állandó kísérői.

A székelyudvarhelyi főtéren olvasott felirat:

„Hont mutatott a magyarnak a székely.

S harcola hűn sok ezernyi veszélylyel

Tízszázad előtt is ez ősi honért:

Most ezer év diadalma jeléül

Hun-eredetünk erényein épült

Kőoszlopa hirdeti, hogy ma is él.”

 

Hazafelé megálltunk Korondon, mert azt ugye nem lehet kihagyni, de szomorúan tapasztaltuk a giccs térhódítását a vásárban. Nyomokban azért még fellelhető az igazi korondi kerámia is így sikerült szert tennem két gyönyörű bögrére, de a helló kitty-s cuccok és a műanyag puskák erősen lelombozták a vásárlási vágyunkat. Nem értem miért engedik ezt. Szerintem nem véletlen hogy rajtunk kívül talán 10 turista kószált az egész vásársoron.

Az esténket ismét Anna főztje és Vencel és a gyerekeik Levente és Enikő társasága tette tökéletessé. Az izgalmakról pedig egy medve gondoskodott, akit a faluhoz egész közel láttak a szállásadóink, Alfréd és a felesége.