2014.07.19. szombat
Pénteken este 5 órás kalandos zivataros autózással érkeztünk
Szegedre Balázsékhoz. Miután a gyerekek kiélvezték a rég nem látott unokatesókkal való találkozás örömét
éjfél utánra végre elcsendesedtünk.
Szombat reggel 6.55 kor már világossá vált, hogy tervezett 7
órai indulásunk sansztalan. Fecó a napi péksütemény adagunk beszerzése, a
garázsból kiállás és a gps –szel való hadakozás hármas csapdájában vergődött én
pedig kávéval a kezemben vívtam
csatáimat a takarók alatt lapuló gyerekeinkkel hajcsárként terelve őket a
wc,fürdő, előszoba útvonalon. Nyolc órakor aztán kigördültünk a szegedi
parkolóból. Felraktuk a napszemüveget, benyomtam a gondosan válogatott utazós
zenék egyikét, beizzítottam az akkor még hasznos barátként tisztelt GPS-t,
kiosztottam a kaját s hátradőlve adtam át magam a nyaralás izgalmainak.
9 óra, 560 km, eltévedéssel, eltereléssel, rendőrségi
intézkedéssel és egy pisi szünettel megszakított utazás után elcsigázva, a
GPS-el , és a román illetékesekkel fennhangon acsarkodva tápászkodtunk ki az
autóból. Székelyabod, ahol a háziak már nagyon vártak minket, egyike a
legeldugottabb falvaknak Székelyföldön. Makfalváról 4 km-es köves erdei úton
lehet felkapaszkodni a hegyek között megbújó jobb napokat látott kis településhez.
A kihalófélben lévő faluban 100 helyi lakos él, egytől egyig magyarok.
Állatokat tartanak, gazdálkodnak, és iskola példái a híre székely
vendégszeretetnek.
A vendégház tulaja Alfréd aki német állampolgár és most pont
ő is itt tartózkodik a feleségével. Az élelmezésünkről pedig, és arról hogy
igazán otthon érezzük magunkat Anna és a családja gondoskodik.
Még az első este kiderült, hogy Csengének a nap fénypontja
az este fél kilenc lesz, akkor hajtja be ugyanis a pásztor a tehéncsordát a
legelőről. Végigtereli őket a falu utcáin, s minden háznál várja a gazdája a
maga jószágát.
2014.07.20. vasárnap
Első úti célnak a tragikus sorsú Bözödújfalut választottuk.
Én mindenképp a nyaralás elején szerettem volna túl lenni ezen a fájdalmas
élményen. Az 1980-as években elárasztott település utolsó mementójaként álló
templomtorony éppen érkezésünk előtt 2 héttel omlott le, így csak a visszajáró
leszármazottak által emelt siratófalat és a hatalmas csendes vizet tekinthettük
meg. Miután ámultunk egy sort a „tó” partján gombamód szaporodó üdülőházak és a
hétvégi kempingezők, horgászok és fürdőzők során, ránk talált Karcsi a
leleményes és furfangos cigány gyerek. Ő lett az önkéntes idegenvezetőnk.
Rátermettségét és meggyőzőerejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy fél órán
belül egy csónaknak csúfolt lélekvesztőben találtuk magunkat. Pár perc alatt
kiderült, hogy nagy felelőtlenség volt a fiúra bíznunk az életünket, mert mikor
szóvá tettük, hogy a vízszint a csónak fenekében nem túl megnyugtató mértékben
növekszik, egy vállrándítással próbált leszerelni minket. Azért mi sem vagyunk
teljesen hülyék, úgyhogy haladéktalanul a partra szállás mellett döntöttünk,
megjegyezve, hogy nem szeretnénk elsüllyedni, amire annyi volt a válasza, hogy
elég kellemes a víz.
Találkozásunk után könnyebbek lettünk pár lei-el egy
focilabdával két kakaós csigával, de mi sokkal többet kaptunk cserébe. Karcsi
és társai példája olyan dolgokra világított rá a gyerekeinknek, amit szónoklatokból
és iskolapadból soha nem lehet megtanulni.
Bözödújfalu után már a minden addigi elképzelésünket is
alulmúló utakon jutottunk el Kőrispatakra, hogy megcsodáljuk a falu szalmakalap
múzeumát és azt az Erdélyben egyáltalán nem egyedi dolgot, hogy egy népes,
iskolával , bolttal ellátott működő községben nincsenek betonozott utak.
Miután csináltunk sok
szalmakalapos képet és mindent megtudtunk e nemes fejfedőről, beszereztünk
Somának és Rékának is egyet. Soma a hosszú hajával a mindig maszatos képével és
a most már állandóan viselt kalapjával nagyon autentikus látványt nyújt.
Bár sejtettük, hogy a vasárnap nem a legjobb ötlet bármilyen
fürdőhely felkeresése, mégis elkövettük a hibát, hogy délutáni programnak a
Szovátán található Medve-tó felkeresését terveztük be. Hihetetlen tömeg,
tumultus és pénzlehúzás, de még így is fantasztikus élmény a helyiek által
feneketlennek titulált sós tóban való fürdés. Mármint a családom többi
tagjának. Én, miután hosszú szónoklatot tartottam a gyerekeknek a gyerekkori
emlékemről, mikor a szüleimmel jártunk itt és élveztük az elsüllyedhetetlenség
állapotát, majd nagy hévvel elindultam a vízbe, a lépcsőn megtorpantam. Eszembe
jutott, hogy ha nem ér le a lábam én nem tudok úszni, s mivel nem voltam
felszerelkezve sem olyan karúszóval vagy orbitális méretű úszógumival, mint a többi
hozzám hasonló beszari néni, sikerült egy elég rendes pánikot produkálnom. Így
miután kábé másfél percet töltöttem a vízben majd az összes körülöttem evickélő
játékost lekarmolva s víz alá nyomva verekedtem ki magam a biztosnak vélt
halálból, sokadszorra állapítottam meg hogy nekem valami nagyon csúnya vizes
halálom lehetett előző életemben. Bár a gyerekeknek fenntartott kis nyolcvan
cm-es teknőben még égettem magam kicsit, innentől kezdve inkább csak fotóztam
bátor családtagjaimat, amint könnyedén lebegnek a sűrű sós vízen.
Vacsorára Anna olyan csorba levessel várt minket, amire az 5
évvel ezelőtti erdélyi látogatásunk óta vágytam, de bátran kijelenthetem, hogy
a kulináris élménynél is többet jelentenek az vacsoraasztal melletti
beszélgetések. Vencel gazda ízes szavait és székely humorát ugyanúgy, ha csak
nem jobban éhezzük, mint a fenséges lakomákat.
 |
| Bözödújfalu |
 |
| Kőrispataki szalmakalap múzeumban |
2014.07.21 hétfő
Az úti cél Parajd volt, s most először kicsit csalódtunk. Bár azt gondolom, a sóbányát tényleg látni kell, de egyszer pont elég volt. Adott egy hihetetlen város a hegy gyomrában lévő régi sóbányában, ami fantasztikus. És adott a birkaként buszokba tuszkolt nép, a tömeg, a wifi, a zsibvásár s ismét a lehúzás és a sok harsány román turista.
A tervezett parajdi strandot, ki is hagytuk miután a
kerítésen keresztül láttuk a pancsoló méretű medencékben heringként tobzódó
népet. Helyette inkább elautóztunk Székelyudvarhelyre és egyáltalán nem bántuk
meg. Az is leírhatatlan élmény volt mikor az érkezésünkkor, a határt átlépve majd 300 km-es elrománosodott
koszos lehangoló látvány után Székelyföldre érve ismét magyar feliratok, magyar
emberek, rendezett szép porták és székely zászlók között találod magad. De
mikor sétálgattunk ebben a szép nagy városban, ahol csak és kizárólag magyar
hangot hallottunk, a könyvesboltban magyar nyelvű könyvet vettünk és a főtéren
magyar feliratos műemléket találunk, szívmelengető és torokszorító is egyben. S
mondhatjuk, hogy ez a két érzés az egész erdélyi túránk állandó kísérői.
A székelyudvarhelyi főtéren
olvasott felirat:
„Hont mutatott a magyarnak a
székely.
S harcola hűn sok ezernyi
veszélylyel
Tízszázad előtt is ez ősi honért:
Most ezer év diadalma jeléül
Hun-eredetünk erényein épült
Kőoszlopa hirdeti, hogy ma is él.”
Hazafelé megálltunk Korondon, mert azt ugye nem lehet
kihagyni, de szomorúan tapasztaltuk a giccs térhódítását a vásárban. Nyomokban
azért még fellelhető az igazi korondi kerámia is így sikerült szert tennem két gyönyörű
bögrére, de a helló kitty-s cuccok és a műanyag puskák erősen lelombozták a
vásárlási vágyunkat. Nem értem miért engedik ezt. Szerintem nem véletlen hogy
rajtunk kívül talán 10 turista kószált az egész vásársoron.
Az esténket ismét Anna főztje és Vencel és a gyerekeik
Levente és Enikő társasága tette tökéletessé. Az izgalmakról pedig egy medve
gondoskodott, akit a faluhoz egész közel láttak a szállásadóink, Alfréd és a
felesége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése