Erdélyi útinapló 3.

2014.07.25. péntek
Az utolsó napunk előtti este kifaggattuk a helyieket hol, tölthetnénk el egy laza napot a közelben és a felsorolt lehetőségekből mindjárt lecsaptunk a pisztráng horgászat lehetőségére. Legjobban persze Csongor volt felvillanyozva. Nem kellett sokat várni, mert a mindössze 30 kilométerre lévő Vármezőre hamar odataláltunk. A patakból felduzzasztok tavak partjára épült halászcsárda, nagyon jó marketing fogást talált ki a környékbeliek és a turisták szórakoztatására. Potom pénzért horgászbotot és csalit lehet bérelni, s máris indulhat a móka. A siker garantáltan nem marad el. A fiúk alig 1 óra alatt 6 gyönyörű pisztrángot fogtak. Csengét egy jó kis játszótér, engem Rékával pedig a körülöttünk magasodó Hargita látványa nyűgözött le. Csongor kicsit nehezen viselte, hogy szokásával ellentétben itt nem engedheti vissza a kifogott halat, mert az szigorúan tilos volt. Ez persze leginkább a halak védelmében van, mert a sok béna alkalmi horgász eszméletlen károkat okoz szegény állatokban a hozzá nem értéssel beakasztott horgokkal. A több sebből vérző szerencsétlen párák visszaengedésével, csak a szenvedésüket nyújtanák. A kifogott halat meg kell vásárolni kilónként 25 lei-ért ami 1750 Ft-ot jelent. Halakkal, sikerélményekkel és kellemes emlékekkel megrakodva indultunk haza. Már majdnem hazaértünk, mikor felfedeztem az útikönyvben, hogy a szomszédos faluban Kibéden egy kis posztóüzem működik, családi vállalkozásként, amit meg lehet látogatni. Hamar rátaláltunk, s mivel Csengét nem nagyon kötötte le egy üzemlátogatás lehetősége a fiúkkal együtt a helyi játszóteret fedezte fel. Én Rékával végigjártam és ámulva hallgattam a tulajdonos idegenvezetését. Láttunk majdnem száz éves gépeket, megtudtuk, hogy mi az a nyüstölés, és teljesen elvarázsolódtunk. Ezek után érthető, hogy mikor már majdnem hazaindultunk nem bírtam ki, és visszafordítottam a családot az üzemhez. Utolsó napunk lévén összekapartam a még mozgósítható euró és forint készleteinket, és kemény alku után tudtam vásárolni, egy gyönyörű gyapjú pokrócot ami, az általunk megtekintet gépeken készült 100 százalékban helyi birkák gyapjából.
A búcsúvacsoránk babgulyás volt és fánk. Nagyot néztünk mikor, kanál helyett villával volt tálalva, aztán hamar kiderült, hogy Erdélyben a gulyás egyáltalán nem leves. Az egész egy finom fűszeres, húsos-babos sóletre hasonlított. Fecó kisütötte a 4 pisztrángot, de nem sok fogyott belőle, mert a gulyás iszonyú laktató volt. Csenge mondjuk nagy halimádó, így ő be is nyomott 1 egész halat egyedül.
Az este méltó lezárása volt a férfi vízilabda válogatott döntőbe jutása. Úgy láttam a szokásosnál is emelkedettebb hangulatba hozta Fecót a tény, hogy az izgalmas meccset Székelyföldön, és két literes hargitai sört szopogatva izgulhatja végig. Mindenestre érdekes volt az elcsendesedő falu, trágya és fűszer illatú estéjébe időközönként belehasító öblös GÓÓÓÓÓÓÓL !!!!


2014.07.26. szombat

Hazaindulásunk reggelén igazán sajgó szívvel tuszkoltuk a csomagjainkat az autóba.  Szeretek utazni, de akárhol nyaraltunk eddig, nekem egy hét után már mindig hazamehetnékem volt. Most azt éreztem, hogy még nagyon sokáig bírnék maradni.                    

  A csendes nyugalom, a napok békés ritmusa, ami az itteni életet jellemzi teljesen elvarázsolt. Reggeli kakaskukorékolás, majd a csorda elindulása, a déli harangszó, az esti csorda bevonulás, majd a fiatalok összeülése az „üzlet” előtt keretet adtak a lassan csordogáló napoknak.

Magasra rakott szénás szekerek, út szélén kaszáló férfiak, padokon összeülő asszonyok,  acsarkodó kutyák. Képek, illatok és élmények, amik kitörölhetetlenül belénk ivódtak.

Közben learatták a búzát, elbúcsúztattak egy falubeli 72 éves embert harangszóval, virrasztással, az egész falu részvételével zajló református temetéssel. Tették a dolgukat csendben, egyenes derékkal, s azzal az egyedülálló székely huncutsággal a szemükben.

Nagy élmény volt. A Csík-vidék s Kézdivásárhely környéke most nem fért bele, ugyanúgy ahogy a Maros völgye sem, vagy Torda és az Aranyos völgy. Nem is baj, így van ürügyünk, hogy visszatérjünk. Mert visszajövünk, azt már eldöntöttük. Ahogy minden magyar embernek el kellene jönnie ide egyszer.
A hazaút már mondhatjuk, hogy rutinból ment. Sikerült a kábé hatvan kilométer hosszú titkos autópálya szakaszra is rátalálnunk(se a térképen, se a GPS-en,se útjelző táblákon nem jelölik), ami mondhatom, hogy az út csúcspontja volt. A légkondink ekkor már csak félig meddig működött, ami azért volt jó, mert nem kellett pisi szünetet tartani, hisz kiizzadtunk mindent (csak Csenge és a plüss macija pisilt egyszer Makónál). Egyhuzamban nyomtuk le a távot Szegedig, majd megérkezve, a Balázsékat is mozgósítva, egyenesen a Tisza partra vettük az irányt. Ilyen jól még nem estek a hűs hullámok. A gyerekek éhséget, fáradtságot 8 órányi izzadást feledve élvezték a fürdést az unokatesókkal.
Mikor 2 nap múlva Szegedről megérkeztünk, Veszprém határába érve a kilométeróránk éppen átlépte a 2400- ik  kilométert.