Erdélyi útinapló 3.

2014.07.25. péntek
Az utolsó napunk előtti este kifaggattuk a helyieket hol, tölthetnénk el egy laza napot a közelben és a felsorolt lehetőségekből mindjárt lecsaptunk a pisztráng horgászat lehetőségére. Legjobban persze Csongor volt felvillanyozva. Nem kellett sokat várni, mert a mindössze 30 kilométerre lévő Vármezőre hamar odataláltunk. A patakból felduzzasztok tavak partjára épült halászcsárda, nagyon jó marketing fogást talált ki a környékbeliek és a turisták szórakoztatására. Potom pénzért horgászbotot és csalit lehet bérelni, s máris indulhat a móka. A siker garantáltan nem marad el. A fiúk alig 1 óra alatt 6 gyönyörű pisztrángot fogtak. Csengét egy jó kis játszótér, engem Rékával pedig a körülöttünk magasodó Hargita látványa nyűgözött le. Csongor kicsit nehezen viselte, hogy szokásával ellentétben itt nem engedheti vissza a kifogott halat, mert az szigorúan tilos volt. Ez persze leginkább a halak védelmében van, mert a sok béna alkalmi horgász eszméletlen károkat okoz szegény állatokban a hozzá nem értéssel beakasztott horgokkal. A több sebből vérző szerencsétlen párák visszaengedésével, csak a szenvedésüket nyújtanák. A kifogott halat meg kell vásárolni kilónként 25 lei-ért ami 1750 Ft-ot jelent. Halakkal, sikerélményekkel és kellemes emlékekkel megrakodva indultunk haza. Már majdnem hazaértünk, mikor felfedeztem az útikönyvben, hogy a szomszédos faluban Kibéden egy kis posztóüzem működik, családi vállalkozásként, amit meg lehet látogatni. Hamar rátaláltunk, s mivel Csengét nem nagyon kötötte le egy üzemlátogatás lehetősége a fiúkkal együtt a helyi játszóteret fedezte fel. Én Rékával végigjártam és ámulva hallgattam a tulajdonos idegenvezetését. Láttunk majdnem száz éves gépeket, megtudtuk, hogy mi az a nyüstölés, és teljesen elvarázsolódtunk. Ezek után érthető, hogy mikor már majdnem hazaindultunk nem bírtam ki, és visszafordítottam a családot az üzemhez. Utolsó napunk lévén összekapartam a még mozgósítható euró és forint készleteinket, és kemény alku után tudtam vásárolni, egy gyönyörű gyapjú pokrócot ami, az általunk megtekintet gépeken készült 100 százalékban helyi birkák gyapjából.
A búcsúvacsoránk babgulyás volt és fánk. Nagyot néztünk mikor, kanál helyett villával volt tálalva, aztán hamar kiderült, hogy Erdélyben a gulyás egyáltalán nem leves. Az egész egy finom fűszeres, húsos-babos sóletre hasonlított. Fecó kisütötte a 4 pisztrángot, de nem sok fogyott belőle, mert a gulyás iszonyú laktató volt. Csenge mondjuk nagy halimádó, így ő be is nyomott 1 egész halat egyedül.
Az este méltó lezárása volt a férfi vízilabda válogatott döntőbe jutása. Úgy láttam a szokásosnál is emelkedettebb hangulatba hozta Fecót a tény, hogy az izgalmas meccset Székelyföldön, és két literes hargitai sört szopogatva izgulhatja végig. Mindenestre érdekes volt az elcsendesedő falu, trágya és fűszer illatú estéjébe időközönként belehasító öblös GÓÓÓÓÓÓÓL !!!!


2014.07.26. szombat

Hazaindulásunk reggelén igazán sajgó szívvel tuszkoltuk a csomagjainkat az autóba.  Szeretek utazni, de akárhol nyaraltunk eddig, nekem egy hét után már mindig hazamehetnékem volt. Most azt éreztem, hogy még nagyon sokáig bírnék maradni.                    

  A csendes nyugalom, a napok békés ritmusa, ami az itteni életet jellemzi teljesen elvarázsolt. Reggeli kakaskukorékolás, majd a csorda elindulása, a déli harangszó, az esti csorda bevonulás, majd a fiatalok összeülése az „üzlet” előtt keretet adtak a lassan csordogáló napoknak.

Magasra rakott szénás szekerek, út szélén kaszáló férfiak, padokon összeülő asszonyok,  acsarkodó kutyák. Képek, illatok és élmények, amik kitörölhetetlenül belénk ivódtak.

Közben learatták a búzát, elbúcsúztattak egy falubeli 72 éves embert harangszóval, virrasztással, az egész falu részvételével zajló református temetéssel. Tették a dolgukat csendben, egyenes derékkal, s azzal az egyedülálló székely huncutsággal a szemükben.

Nagy élmény volt. A Csík-vidék s Kézdivásárhely környéke most nem fért bele, ugyanúgy ahogy a Maros völgye sem, vagy Torda és az Aranyos völgy. Nem is baj, így van ürügyünk, hogy visszatérjünk. Mert visszajövünk, azt már eldöntöttük. Ahogy minden magyar embernek el kellene jönnie ide egyszer.
A hazaút már mondhatjuk, hogy rutinból ment. Sikerült a kábé hatvan kilométer hosszú titkos autópálya szakaszra is rátalálnunk(se a térképen, se a GPS-en,se útjelző táblákon nem jelölik), ami mondhatom, hogy az út csúcspontja volt. A légkondink ekkor már csak félig meddig működött, ami azért volt jó, mert nem kellett pisi szünetet tartani, hisz kiizzadtunk mindent (csak Csenge és a plüss macija pisilt egyszer Makónál). Egyhuzamban nyomtuk le a távot Szegedig, majd megérkezve, a Balázsékat is mozgósítva, egyenesen a Tisza partra vettük az irányt. Ilyen jól még nem estek a hűs hullámok. A gyerekek éhséget, fáradtságot 8 órányi izzadást feledve élvezték a fürdést az unokatesókkal.
Mikor 2 nap múlva Szegedről megérkeztünk, Veszprém határába érve a kilométeróránk éppen átlépte a 2400- ik  kilométert.

Erdélyi útinapló 2.

2014.07.22. kedd

25-30 C fok változékony idő.

Elautóztunk az általam legnagyobb izgalommal várt Gyilkos tóhoz. Nehéz szívvel, de lemondtuk a reggelit Annánál, hogy időben tudjunk indulni. Másfél - két órát utaztunk át a fantasztikus Görgényi havason, majd a még fantasztikusabb Gyergyói havason. Rendesen gyomorforgató volt az út  a szintkülönbség és az óriási hajtűkanyarok miatt, de kárpótolt minket a sűrű sötét erdőkkel és hatalmas sziklákkal szabdalt vadregényes táj. Rengeteg turista választotta aznap a tavat, de szerencsére csak kevesen voltak olyan őrültek mint mi, hogy körbejárják. Mikor kellő távolságba kerültünk a parkolóktól, az árusoktól és a fűben hagyott szarkupacoktól, már tényleg átengedhettük magunkat a természet eme csodájának. Ezután elautóztunk a Békás szoroshoz. Kimondhatatlan élmény volt a 2-300 méteres magasan fölénk tornyosuló sziklafalak között bóklászni. Hazafelé a Görgényi havasokban hatalmas villámokkal tűzdelt záporba futottunk így ha lehet még hátborzongatóbb volt az út.

Venceléknél  is sűrű nap volt , learatták ugyanis az árpát, és be is zsákolták. Mire megérkeztünk ott sorakoztak a zsákok a vacsora asztal mellett. Anna finom lucskos káposzta levest főzött nekünk, majd a gyerekek legnagyobb örömére Alfréd felajánlotta, hogy felviszi őket medve lesre az erdőbe. Leírhatatlan volt az eksztázis, amit produkáltak hazaérkezésük után. A késői óra ellenére teljesen felpörögve egymás szavába vágva mesélték az élményeket. Egy csomó szarvas és őz mellett sikerült ugyanis egy egész medvecsaládot elcsípniük. Én elég rendesen rá is vagyok parázva erre a medve témára, de ez egyáltalán nem alaptalan. A helyiek életét ugyanis rendesen megkeserítik.  Pár éve mióta védett állattá nyilvánították hihetetlen módon elszaporodtak.  Nem ritka a kertek végében lévő gyümölcsfákat dézsmáló példány sem.

Vencel napi szösszenete:  Anna  az  aratás után túlmelegítette a kazánt így nem csak a víz lett meleg, hanem felfűtötte az egész házat. Mikor Vencel meghallotta a hírt, hátra tolta fején a sapkát majd halálos nyugalommal közölte: „ hát ma nem fogunk fázni”

Gyilkos tó

Békás szoros

2014.07.23 szerda

Ezt a napot pihi napnak terveztük, de nem bírtunk magunkkal és fél tizenegy körül elindultunk Segesvárra.  Miután sokadik lei-ünket pisiltük el a drága nyilvános wc-ben, nekivágtuk hogy bejárjuk a patinás várnegyedet. Nagyon hamar lelohadt a lelkesedésünk, mikor úton útfélen a Drakula mítosz relikviáiba ütköztünk. Engem személy szerint mélységesen felháborított, hogy a köztudottan véreskezű pszichopata gyilkos Vlad Tepes vélt születési helyén mindenhol az ő képmásába ütközzek.

A várost elhagyva megálltunk Petőfi Sándor elesésének feltételezett helyén emelt emlékműnél. Nagyon lehangoló volt a sok levágott nemzeti szalag csonkja. 2 hónapnál régebbi szalagot nem találtunk .Valakik ugyanis akkurátusan eltávolítják a turisták által hátrahagyott szalagokat.

Mivel mi nem készültünk nemzeti szalaggal de kényszert éreztünk a „nyomhagyás”-ra, Fecó piros-fehér-zöld karkötőjét áldoztuk be amit Réka csomózott neki a szülinapára.

Az utcalányok társaságában a főút mellett a megcsonkított Petőfi dombormű mellett nem igazán lehetett méltón emlékezni. Szerencsére azonban felkerestük a közelben fekvő Székelykeresztúron álló régi Gyulaffy kúriát, ahol a költő utolsó estéjét töltötte. A csatába indulás előtt a kertben álló körtefa alatt pihent s a házigazda kérésére elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét. A körtefa kiszáradt csonkja, bár vaspánttal megerősítve, de még mindig áll, s egy igazán gyönyörű Kányádi Sándor verssel díszítve tökéletes helye az emlékezésnek. 

Haldoklik az öreg tanú,

Petőfi vén körtefáján.

azt beszélik ő látta volt

verset írni utoljára.

Megpróbáltuk felidézni az Egy gondolat bánt engemet című verset, de az első versszak után csúfos kudarcot vallottunk . Az autóba beülve Réka talált egy szabad Wifi hálózatot a telefonjával, letöltötte a verset és felolvasta. Sőt a következő faluig meg is tanulta. 

Az aznapi programunk méltó lezárásaként Farkaslakára Tamási Áron sírjához látogattunk.

Miután leteszteltük a helyi sütöde lángos és palacsinta kínálatát bevetettük magunkat a kirakodóvásárba, ami valahogy sokkal szimpatikusabb volt, mint a korondi.

Vacsorára különleges paradicsomlevest és  puliszkával kísért pörköltet ettünk.

2014.07.24 csütörtök

Izgatottan vártuk ezt a napot, mert végre egy kis természetjárás várt ránk, a Hargita egyik legmagasabb hegyén a Madarasi Hargitán. Zetelakán át Ivóig mentünk autóval. Itt szolgálatkész székely legények vártak minket, hogy nem kevés euroért nyitott platós dzsipjeiken felvigyenek a 10 km-el magasabban fekvő menedékházhoz.

A látvány már ott is lenyűgöző volt s mivel a szomszéd hegyek fölött ijesztő fellegek gyűltek hamar nekiindultunk a másfél kilométerre lévő csúcs meghódításának. Kemény kaptatóval kezdődött amit, egyedül Csenge élvezett hangos danolászással, merthogy ő a hordozóban utazott a hátamon. Fecó előző heti derékbántalmai miatt nem mertük megkockáztatni, hogy lerobbanjon, így keményen letesztelhettem a teherbírásomat. A felvezető úton nagy gyalogos forgalom volt, természetesen csak és kizárólag Magyarországról érkezett turistákkal. Mindenki köszönt mindenkinek s mindenki emelkedett hangulatban mosolyogva tette meg a nem könnyű távot. Mi különösen mindent megtettünk annak érdekében, hogy a szembe jövők jól szórakozzanak, egy saras részen ugyanis Somának sikerült két lábbal beletalpalni egy ártalmatlannak látszó pocsolyába. Hamar kiderült, hogy egy jól álcázott ingoványba ugrott, s mindjárt térdig süllyedt, majd az egyensúlyát elvesztve két kezével is könyékig elmerült. A kétségbeesett visítására az arra járók mind megálltak, s elkerekedett szemmel konstatálták, hogy a bajbajutott gyerek 5 családtagja közül négynek a kimentés helyett az volt az első reakciója, hogy „fényképezzük le!”(Csenge ugyebár nem tudja még ilyen jól kifejezni magát). Innentől kezdve különösen népszerűek voltunk, s minden szembejövőnek volt pár sajnálkozó vagy vicces hozzáfűznivalója Soma Hany Istók-szerű ábrázatához. A csúcs minden elképzelésünket felülmúlta. Az egész hegytetőt kopjafák, zászlók, és piros-fehér-zöld szalagok borítják. A környező hegyóriások és a felhők fölé emelkedve s körbetekintve leírhatatlan hangulat árasztja el az embert. Az én gyerekeimet kivéve, mindenki önkéntelenül csendben, merengve adta át magát ennek a varázslatos hangulatnak. Nekiálltunk elfogyasztani a szendvicseinket, és épp az utolsó falatoknál tartottunk mikor, percek alatt fölénk kerekedett egy hatalmas felhő. Mire felkaptuk az esőkabátokat, már félig eláztunk. Rohamtempóval indultunk lefelé, de a percek alatt patakká duzzadt esővízzel nem tudtunk versenyezni. Pár perc után csendes beletörődéssel viseltük a cipőnkben lötykölődő, bugyiig beáztató felhőszakadást.

A dzsipben a gyerekeket az utastérbe tuszkoltuk, mi pedig Fecóval egy fólia alatt kucorogva a platón tettük meg az utat, ami még romantikus is lehetett volna ha nem vagyunk szó szerint bőrig ázva. Az autónál nem törődve a helyiek kitüntetett figyelmével nekivetkőztünk és minden száraz ruhadarabot hasznosítottunk amit a csomagtartóban találtunk. Így jutott Rékának például egy apa-fürdőnadrág, anya-póló, saját-pulcsi kombináció, nekem fürdőnadrág és kalózos nyakba húzható baba törölköző Somának 5 számmal nagyobb gumicsizma és Csengének aki a legjobban átfázott a hátamon az összes maradék száraz szövet amit csak felleltünk.

Hazaérve melegen beöltözve fogyasztottuk a finom vacsorát, ami ezúttal juhtúrós puliszka volt és "mics" ami egy helyi grill étel darált húsból és fűszerekből gyúrva.

Madarasi Hargita

Kilátás a Madarasi Hargitáról

Erdélyi útinapló 1.rész

2014.07.19. szombat

Pénteken este 5 órás kalandos zivataros autózással érkeztünk Szegedre Balázsékhoz. Miután a gyerekek kiélvezték a rég nem  látott unokatesókkal való találkozás örömét éjfél utánra végre elcsendesedtünk.

Szombat reggel 6.55 kor már világossá vált, hogy tervezett 7 órai indulásunk sansztalan. Fecó a napi péksütemény adagunk beszerzése, a garázsból kiállás és a gps –szel való hadakozás hármas csapdájában vergődött én pedig  kávéval a kezemben vívtam csatáimat a takarók alatt lapuló gyerekeinkkel hajcsárként terelve őket a wc,fürdő, előszoba útvonalon. Nyolc órakor aztán kigördültünk a szegedi parkolóból. Felraktuk a napszemüveget, benyomtam a gondosan válogatott utazós zenék egyikét, beizzítottam az akkor még hasznos barátként tisztelt GPS-t, kiosztottam a kaját s hátradőlve adtam át magam a nyaralás izgalmainak.

9 óra, 560 km, eltévedéssel, eltereléssel, rendőrségi intézkedéssel és egy pisi szünettel megszakított utazás után elcsigázva, a GPS-el , és a román illetékesekkel fennhangon acsarkodva tápászkodtunk ki az autóból. Székelyabod, ahol a háziak már nagyon vártak minket, egyike a legeldugottabb falvaknak Székelyföldön. Makfalváról 4 km-es köves erdei úton lehet felkapaszkodni a hegyek között megbújó jobb napokat látott kis településhez. A kihalófélben lévő faluban 100 helyi lakos él, egytől egyig magyarok. Állatokat tartanak, gazdálkodnak, és iskola példái a híre székely vendégszeretetnek.

A vendégház tulaja Alfréd aki német állampolgár és most pont ő is itt tartózkodik a feleségével. Az élelmezésünkről pedig, és arról hogy igazán otthon érezzük magunkat Anna és a családja gondoskodik.

Még az első este kiderült, hogy Csengének a nap fénypontja az este fél kilenc lesz, akkor hajtja be ugyanis a pásztor a tehéncsordát a legelőről. Végigtereli őket a falu utcáin, s minden háznál várja a gazdája a maga jószágát.

2014.07.20. vasárnap

Első úti célnak a tragikus sorsú Bözödújfalut választottuk. Én mindenképp a nyaralás elején szerettem volna túl lenni ezen a fájdalmas élményen. Az 1980-as években elárasztott település utolsó mementójaként álló templomtorony éppen érkezésünk előtt 2 héttel omlott le, így csak a visszajáró leszármazottak által emelt siratófalat és a hatalmas csendes vizet tekinthettük meg. Miután ámultunk egy sort a „tó” partján gombamód szaporodó üdülőházak és a hétvégi kempingezők, horgászok és fürdőzők során, ránk talált Karcsi a leleményes és furfangos cigány gyerek. Ő lett az önkéntes idegenvezetőnk. Rátermettségét és meggyőzőerejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy fél órán belül egy csónaknak csúfolt lélekvesztőben találtuk magunkat. Pár perc alatt kiderült, hogy nagy felelőtlenség volt a fiúra bíznunk az életünket, mert mikor szóvá tettük, hogy a vízszint a csónak fenekében nem túl megnyugtató mértékben növekszik, egy vállrándítással próbált leszerelni minket. Azért mi sem vagyunk teljesen hülyék, úgyhogy haladéktalanul a partra szállás mellett döntöttünk, megjegyezve, hogy nem szeretnénk elsüllyedni, amire annyi volt a válasza, hogy elég kellemes a víz.

Találkozásunk után könnyebbek lettünk pár lei-el egy focilabdával két kakaós csigával, de mi sokkal többet kaptunk cserébe. Karcsi és társai példája olyan dolgokra világított rá a gyerekeinknek, amit szónoklatokból és iskolapadból soha nem lehet megtanulni.

Bözödújfalu után már a minden addigi elképzelésünket is alulmúló utakon jutottunk el Kőrispatakra, hogy megcsodáljuk a falu szalmakalap múzeumát és azt az Erdélyben egyáltalán nem egyedi dolgot, hogy egy népes, iskolával , bolttal ellátott működő községben nincsenek betonozott utak.

 Miután csináltunk sok szalmakalapos képet és mindent megtudtunk e nemes fejfedőről, beszereztünk Somának és Rékának is egyet. Soma a hosszú hajával a mindig maszatos képével és a most már állandóan viselt kalapjával nagyon autentikus látványt nyújt.

Bár sejtettük, hogy a vasárnap nem a legjobb ötlet bármilyen fürdőhely felkeresése, mégis elkövettük a hibát, hogy délutáni programnak a Szovátán található Medve-tó felkeresését terveztük be. Hihetetlen tömeg, tumultus és pénzlehúzás, de még így is fantasztikus élmény a helyiek által feneketlennek titulált sós tóban való fürdés. Mármint a családom többi tagjának. Én, miután hosszú szónoklatot tartottam a gyerekeknek a gyerekkori emlékemről, mikor a szüleimmel jártunk itt és élveztük az elsüllyedhetetlenség állapotát, majd nagy hévvel elindultam a vízbe, a lépcsőn megtorpantam. Eszembe jutott, hogy ha nem ér le a lábam én nem tudok úszni, s mivel nem voltam felszerelkezve sem olyan karúszóval vagy orbitális méretű úszógumival, mint a többi hozzám hasonló beszari néni, sikerült egy elég rendes pánikot produkálnom. Így miután kábé másfél percet töltöttem a vízben majd az összes körülöttem evickélő játékost lekarmolva s víz alá nyomva verekedtem ki magam a biztosnak vélt halálból, sokadszorra állapítottam meg hogy nekem valami nagyon csúnya vizes halálom lehetett előző életemben. Bár a gyerekeknek fenntartott kis nyolcvan cm-es teknőben még égettem magam kicsit, innentől kezdve inkább csak fotóztam bátor családtagjaimat, amint könnyedén lebegnek a sűrű sós vízen.

Vacsorára Anna olyan csorba levessel várt minket, amire az 5 évvel ezelőtti erdélyi látogatásunk óta vágytam, de bátran kijelenthetem, hogy a kulináris élménynél is többet jelentenek az vacsoraasztal melletti beszélgetések. Vencel gazda ízes szavait és székely humorát ugyanúgy, ha csak nem jobban éhezzük, mint a fenséges lakomákat.

Bözödújfalu

Kőrispataki szalmakalap múzeumban

2014.07.21 hétfő

Az úti cél Parajd volt, s most először kicsit csalódtunk. Bár azt gondolom, a sóbányát tényleg látni kell, de egyszer pont elég volt. Adott egy hihetetlen város a hegy gyomrában lévő régi sóbányában, ami fantasztikus. És adott a birkaként buszokba tuszkolt nép, a tömeg, a wifi, a zsibvásár s ismét a lehúzás és a sok harsány román turista.

A tervezett parajdi strandot, ki is hagytuk miután a kerítésen keresztül láttuk a pancsoló méretű medencékben heringként tobzódó népet. Helyette inkább elautóztunk Székelyudvarhelyre és egyáltalán nem bántuk meg. Az is leírhatatlan élmény volt mikor az érkezésünkkor, a  határt átlépve majd 300 km-es elrománosodott koszos lehangoló látvány után Székelyföldre érve ismét magyar feliratok, magyar emberek, rendezett szép porták és székely zászlók között találod magad. De mikor sétálgattunk ebben a szép nagy városban, ahol csak és kizárólag magyar hangot hallottunk, a könyvesboltban magyar nyelvű könyvet vettünk és a főtéren magyar feliratos műemléket találunk, szívmelengető és torokszorító is egyben. S mondhatjuk, hogy ez a két érzés az egész erdélyi túránk állandó kísérői.

A székelyudvarhelyi főtéren olvasott felirat:

„Hont mutatott a magyarnak a székely.

S harcola hűn sok ezernyi veszélylyel

Tízszázad előtt is ez ősi honért:

Most ezer év diadalma jeléül

Hun-eredetünk erényein épült

Kőoszlopa hirdeti, hogy ma is él.”

 

Hazafelé megálltunk Korondon, mert azt ugye nem lehet kihagyni, de szomorúan tapasztaltuk a giccs térhódítását a vásárban. Nyomokban azért még fellelhető az igazi korondi kerámia is így sikerült szert tennem két gyönyörű bögrére, de a helló kitty-s cuccok és a műanyag puskák erősen lelombozták a vásárlási vágyunkat. Nem értem miért engedik ezt. Szerintem nem véletlen hogy rajtunk kívül talán 10 turista kószált az egész vásársoron.

Az esténket ismét Anna főztje és Vencel és a gyerekeik Levente és Enikő társasága tette tökéletessé. Az izgalmakról pedig egy medve gondoskodott, akit a faluhoz egész közel láttak a szállásadóink, Alfréd és a felesége.