Apám a vadludakkal

 Már három hosszú éve, hogy nincs többé apukám.....Az autóban hagosan bömbölve, az ágyban kucorogva csendben pityeregve, vagy a koncerten a tömegben zokogva, de ez a dal segít leírni a  megfogalmazhatatlant és megfogalamazni a leírhatatlant....

Határfeszegetős biciklizős

 Múlt hét vasárnap reggel kinéztünk az ablakon a ragyogó napsütésre és hirtelen felindulásból biciklire pattantunk, hogy kettecskén gyerekek nélkül égessük a kalóriákat. Most jó lenne azt írni hogy azért megyünk nélkülük, hogy tudjunk haladni és legyen sportértéke, de ez sajnos pár éve már nem így működik... Az utóbbi időben Fecó sokat tekert Somával és a gyerek sokadik kéz nélküli fütyörészve előzése után komolyan fontolóra vette egy elektromos bicikli beszerzését. Az e-bicikli elleni zsigeri írtózásom nyomán aztán úgy döntöttem, én is visszaülök a kissé elhanyagolt biciklinyergembe, így én is boldog vagyok hogy az amúgy kedvenc időtöltésemnek adózom és Fecó is boldog mert engem simán lenyom...

A Veszprém- Szabadságpuszta - Veszprémfajsz -Nemesvámos - Veszprém  kört terveztük és még a brutál szél  ellenére is tök jó volt egészen a veszprémfajszi kálváriáig. Már többször jártunk erre, és tudtam hogy a rohadt meredek csúszós füves kaptató azon ritka szakaszok egyike ahol a végén mindig tolom a bicót. Most viszont az történt, hogy egy harmincas apuka két kisgyerekkel szembe gurult velem le a hegyről és megkínált egy kedves de amolyan szánakozó úrístenremélemtúléli CSÓKOLOM-mal. Ez fájt nekem annyira, hogy felszívtam magam és nem szálltam le a csúcsig. Ott viszont kb ledöltem a kerékpárról, öklendeztem és nem túlzok ha azt mondom hogy az életemért küzdöttem. Miközben ültem a fűben és próbáltam levegőt préselni a sípoló tüdőmbe könnybelábadt szemmel arra gondoltam, milyen szép ájulás előtti utolsó látvány ahogy a szemem előtt ugráló fekete karikák mögött átsejlenek a kálvária fehér kövei. Mire végiggondoltam, hogy fog odaérni a mentő, hogy visz haza Fecó két biciklit és hogy fognak kiröhögni a gyerekeink, már jobban lettem, annyira hogy a segítségemre siető rémült kutyasétáltató fiút megnyugtassam és szót fogadva Fecónak megpróbáltam nem pánikolva lélegezni.

 Úgy gondoltam, ez elég bemelegítés volt ahhoz, hogy ezen a hétvégén elmenjek Fecóval egy olyan körre, ami érinti a régi kedvenc de igencsak combos Nemesvámos - Hidegkút útvonal szuperdombjait.

Annyira profin akartam rákészülni, hogy reggel indulás előtt letöltöttem egy csillivlilli biciklis térképes alkalmazást, ami megtervezett nekünk egy 40 km-es mountain bike körtúrát. A navigáció azért lett volna fontos, mert a Hidegkút Veszprémfajsz közötti részt annyira nem ismertük és nem akartunk lekeveredni a Koloska völgybe, mert azt viszont ismertük. Nos, a telefonom Hidegkúton még működött és kb akkor merült le, mikor a már sokadik balra vagy jobbra menjünk vitánk után épp öklömnyi csúszós kövek között küzdöttük magunkat egyre feljebb. Sokszor, nagyon sokszor, bebizonyosodott már, hogy én nem tájékozódom jól (Fecó viszont igen). Mégis minden ilyen újabb alkalommal élő iránytűnek érzem magam és előző kudarcaimon Senillaként továbblépve, totál magabiztosan tudom az utat. Fecó defektjén már fenn sem akadtunk. Nyáron annyiszor járt így, hogy kb csukott szemmel foltozta be majdnem forma1-es szintidővel. Aztán, mikor egy órával naplemente előtt a veszprémfajszi játszótér helyett a Nosztori parkban találtuk magunkat, egy újból leresztett kerékkel, elhasználtuk a telefonos segítségünket és hívtuk Csongor fiunkat hogy mentsen meg minket. 

Az autóban ülve erős hiányérzetem volt és elég bosszús voltam, hogy nem tudtuk befejezni a kört, de mikor ma reggel úgy ébredtem, hogy minden tagom fáj, annyira nem hiányzott már az a plusz 15 km.

 

 

 

 

 

    

Motiváció

Mindig szerettem az anyák napját. Bár kicsit szemlesütve, szégyenlősen (mert mégis miért járna azért ünnepelgetés ami olyan természetes), de mindig meghatódva, sőt egyre jobban elérzékenyülve fogadom a hagyományos ágyba reggelimet a gyerekektől. 

Idén élményfestést kaptam tőlük ajándékba. Először meghökkentem, mert kábé az utolsó dolog amre magamtól jelentkeznék, aztán elkezdtem nagyon türelmetlenül várni. 

Estefelé, miután Csongor sokadszorra elvert egy Scrabble játszmában (igen, anyák napján is), Csenge kezembe nyomott egy dobozt. Azt mondta ez az ő ajándéka. Ha rossz kedvem van, ha szomorú vagyok, ha fáradtnak érzem magam csak húzzak belőle egy cetlit (csak egyet !) . A doboz rengeteg, akkurátusan felvagdosott, kézzel megírt üzenetet rejt.

Így történt, hogy aznap sokadszor könnyeztem, mert azt gondolom, Csenge se gondolta komolyan, hogy kibírom, hogy csak egyet olvassak el......

Ma reggel nem tudtam kávét inni, mert nem volt otthon tej. Lehet hogy kicsinyes dolog, de nálam ez az a világvége szituáció, amikor szükségét éreztem egy cetlinek. 

És igen. Ilyenkor gondolom azt hogy talán nem csináljuk olyan rosszul...... 

 

 

könyves