A Jane Fonda hadművelet

 Bármily hihetetlen még számomra is, de nekem volt aerobic korszakom. Az egész, Móni barátnőm kihajtható borítós Jane Fonda bakelit lemezével kezdődött a kilencvenes évek legelején. A borítón a kötött lábszárvédős amerikai mosollyal felszerelt tornadresszes csajokkal. 

Aztán kipróbáltuk kisvárosunk akkori aerobic edzéseienk majdnem teljes felhozatalát, de egyik sem bírt úgy beszippantani, mint az a bizonyos tökéletesen összerakott 40 percnyi torna Esztergályos Cecília fantasztikus buzdító tolmácsolásában, a nyolcvanas évek szirupos klasszikusaival és a bakelit semmihez sem fogható sercegésével körítve. 

Móni átvette nekem kazettára, így otthon sem volt megállás. Gimis éveimet végigkísérte, aztán évekkel később minden szülésem utáni "na most aztán kvára lefogyok" projektem biztos pontja volt az egyre elnyűttebb kazetta. 

A mai napig pavlovi reflexxel vágom magam széles terpeszbe, ha meghallom a  "Do you really want to hurt me..." bánatos  dallamát és Esztergályos Cecilia csak nekem diktálja búgó hangján hogy "mély guggolás" 

Pár éve, mikor végleg megadta magát a kazettás 'mjúzikcenter' és meg kellett válnunk tőle, az volt a legnagyobb bánatom, hogy mi lesz, ha újra rám tör az aerobic láz.

Az idén karácsonyra kaptunk egy nagyon fasza kis bakelit lemezjátszót. A leporolt lemezeink aztán nagyon kellemes nosztalgikus téli szünetet varázsoltak körénk. A gyerekek is egész jól viselik a tini korunk csapongó zenei stílusából összeállt repertoárt, feltéve ha bizonyos időközönként felrakjuk a Sandokan kislemezt. (Ezt egyébként egyikünk sem vállalja be mint hozományt. Fogalmunk sincs hogy került a birtokunkba) 

Van lemezem, ami még magam előtt is ultragáz (Ossián), és van ami még mindig abszolút kedvenc (Lou Reed), van, amit nosztálgiából hallgattam újtra (Ricse, ős - Bikini)  és van, ami örök (Rolling Stones, Beatles) , de nem kellett sok idő, hogy úgy érezzem, nem élhetek tovább az én aerobic univerzumom középpontja nélkül. Belevetettem hát magam a használt bakelit kereskedelembe a neten és így tudtam meg 30 év után hogy ez nem is egy Jane Fonda lemez........ 

Januárban nyílt egy pazar kis üzlet Bor és Bakelit néven, ahova be is tértem múlt héten. Miután átlapoztam az amúgy impozáns felhozatalt, megjött Kata egy régi ovis anyukatársam.(övüké az üzlet)  Kicsit pironkodva de az esélytelenek nyugalmával adtam elő hogy volt régen egy aerobic lemez...Erre Kata: "óó az a kihajtható borítós?  azt én is imádtam és megvan nekem két példányban......."

Sanszos hogy ez csak nekem ekkora dolog de WTF ?!?! erre mekkora esély volt ? 

Tegnap Réka és Fecó a belvárosban sétáltak így rájuk telefonáltam hogy ugorjanak már be a lemezemért. Réka szerint oltári égés volt egy olyan lemezzel sétálni, amit nem tudott úgy tartani, hogy ne virítson messziről Jane Fonda , na jól van, a mittudoménki kötött lábszárvédője de nem tudta elvenni a kedvem mert azóta letörölhetetlen a vigyor a képemről......

Gyász

 Eltelt egy év apu nélkül és három hónapja Sári mamát is elvesztettük. 

Kemény évünk volt.

A gyász nagy fekete felhőként árnyékolja be hétköznapjainkat és ünnepeinket is.

 Két ember, két igazi egyéniség, két karakter, két jelenség, akik annyira szerették az életet........

Nélkülük már semmi, de semmi nem ugyanolyan...

Iszonyú nehéz ezt a véglegességet feldolgozni. Megérteni és átérezni a "nincs" fogalmát. Rábredni  

arra, mi az igazán fontos az életben. 

Az egy év alatt nem telt el nap, hogy ne gondoljak apukámra. Hál istennek álmomban sokszor találkozunk és úgy ölelem, szorítom ahogy sajnos csak nagyon ritkán tettem, amikor még élt....

Kicsit félelmetes , de egyben csodás is ahogy megbújnak nem csak a gondolatinkban, hanem a mindennapjaink apró részleteiben. Egyre többször kapom azon magam hogy önkéntelenül apu vicceivel szófordulataival sziporkázok. A minap pedig rántott hús sütés közben szépen akkurátusan csíkokra vágtam az első szelet husit és élvezettel elnassoltam, míg kisült a többi, pont úgy mint anno Sári mama.

     

  

Haragban a világgal

 Hirtelen szív megállás.

Mi más lehetne az ő távozása mint hirtelen.

Hiszen nem tudott semmit félgőzzel  csinálni, csakis teljes erőbedobással és odadással. 

Így dolgozott,  játszott, evett,  táncolt, szurkolt, énekelt, és szeretett. Rajongva szeretett.

Szerelmük hajóján, ahol anyu volt a kormányos ő volt az erőtől duzzadó vitorla.

Félbemaradt a bor a hordóban, a névnapi koccintás, a kölni szurkolás. Félig van kész a keresztrejtvény és a mogyoró is a héjában marad,   

Hiánya egyszerűen felfoghatatlan. Fekete lyuk, mely egy szempillantás alatt vákumként szippantott ki minden örömöt, színt, ízt, és értelmet a mindennapjainkból.

Bánat és düh. Fájdalom és harag. Haragszom az egész világra.......

Pedig jó ötletnek tűnt

 Csenge szerette volna megajándékozni a barátnőit valami igazán személyes és egyedi ajándékkal karácsonyra. 

A mézeskalácsház nagyszerű ötletnek túnt. Napok óta tervezgettük izgatottan a koncepciót és ki is alakult valami ilyesmi a fejemben : 

És a "pedig jó ötletnek tűnt"  című általunk készített remekművek: 

Végül is egyedi lett, és személyes. Kicsit csálébb kicsit romosabb, deamiénk

Kirepül a gyerek

Mivel elég nagy a szórás a legnagyobb és a legkisebb gyerekünk között, még élénken él bennem az érzés, amit a most 9 éves Csenge oviba indulásakor éreztem. Ha azt megszorzom kb ezerrel, na olyasmi kavarog bennem, most hogy Réka lányunk készülődik az egyetemre. 

  Végig izgultuk ezt a kacifántos, ballagás nélküli érettségit, aztán megünnepelgettük azért rendesen amint lehetett, az utóbbi hetekben, pedig próbáljuk kimaxolni az együtt töltött időben rejlő lehetőségeket. 

Azon meg kábé könnyekig hatódóm, hogy látom, hogy ő is keresi a társaságunkat és simán eljön velünk nyaralni, körbetekerni a Velencei tavat, fut velem (aminek azért nála valljuk nagy sportrtéke nincs), vagy ha máshol alszik korán kel, hogy hazérjen mire felkelünk, és ki tudjon jönni velünk evezni.   

Most, hogy itt az augusztus és befordultunk a célegyenesbe, annyira szeretném a nyáron amúgy is rekordsebességgel repülő időt megállítani. Elkapni a kis szarost a csontjait ropogtatva ölelni, ölelni ölelni és elmondani neki mennyire iszonyatosan büszkék vagyunk rá. Hogy, amikor 6 évesen azt adta elő komoly arccal, hogy egyszerúen nem tudja eldönteni, hogy kötéltáncos vagy orvos legyen, én már tudtam hogy bárhogy is dönt, megcsinálja.Mert ő egy ilyen gyerek. (azért azt nem bánom hogy a kötéltáncos álmait feladta)

Csak remélni tudom, hogy ez elkövetkező évek dolgos egyetemi hétköznapjaiban, a számtalan nehéz feladat és megmérettetés közepette, ha kicsit megfáradna, lesz miből merítkeznie. Hogy elég erősre sikerült az alap amit összetákoltunk a 20 év alatt. 

 Az biztos, hogy részemről életem legboldogabb pillanatai között tartom számon, a közös anya-lánya pillanatinkat. Mikor együtt festegetjük a soha el nem készülő falrajzunkat, a hamisságában is teljes szinkronban együtt óbégatott Wonderwall vagy Eternal Flame műsorunkat, mikor jógaórán együtt próbáltuk elnyomni a feltörni készülő röhögőgörcsöt, a sok mozizást és kávézást, a koncert- és könyvélményeinket. 

És basszus!  Ki fogja befesteni a hajamat?  Ki fog kiszabadítani a két számmal kisebb ruhából a próafülkében ? Ki fonja a hajamat? Ki szól be reggel ha a zoknim színe nem megy a cipőmhöz, és ki segít rajtam ha a cipőfűzőm rátekredik a pedálra biciklizés közben? 

Apropó! Ki javítja a vesszőhibáimat a blog bejegyzésekben?

Már látom, hogy ez az augusztus,  most ilyen keserédes lesz, de majd belejövünk ebbe is. 

Az új élet, számtalan új kihívást is jelent. Réka pedig a kihívások legyőzésének feketeöves mestere. 

Hál istennek Budapest csak másfél órányi távolság, azt meg még akár én is kibírom étlen szomjan egy ruhába szorulva a próbafülkében.