Öt éve

 Már  nem az első gondolatom minden reggel. Már megengedem magamnak hogy elmerüljek azokban az emlékekben, hogy mosolyogva emlegessem azokat a régen volt sztorikat, amiktől ő volt az én apukám. 

Az egyszeri és megismételhetetlen. 

Már nem félek attól, hogy újra és újra átadjam magam annak a szívfacsaró fájdalomnak, ami végighullámzik magasra csap, aztán  tajtékká csitulva lassan oszlik el. 

Lajcsi

 Csenge nagy nagy vágya volt. Évek óta rágta a fülünket, hogy szeretne egy kisebbb testű kutyát Helka mellé.

Csenge kitartó és nagyon  meggyőző tud lenni ha egyszer valamit a fejébe vesz....

Lajcsi (Loui, Lajos, Lali...) reggel érkezett és mindent vitt. A karácsonyfadíszeket, a konyhabútor alól mindent is, Helka nyugalmát és a szívünket.

Az első pár óra elég kaotikus volt.... Hirtelen mindenki önjelölt kutyapszichológus és kutyasuttogó lett. Amíg mi azon vitaztunk, hogy oldjuk meg, hogy egyik kutya lelke se sérüljön, ők szépen lerendezték a dolgokat.

Lajcsi szelíden nyomul Helkára.  Helka hol ignorálja, hol lesajnálja, hol rohadt ideges tőle, de összességében minden várakozásunkat felülmúlva tök intelligensen kezeli.

Talán akkor nyugodtam meg végleg, mikor az egyik esti pisiléskor a kapu előtt sétáltatott kutyát teljes egyetértésben ugatták végig a kerítés mellett aztán nagy peckesen besétáltak a házba és komolyan úgy tűnt, mintha összekacsintottak volna.

Az mondjuk irtó vicces hogy sem a kanapén osztozás, sem a játék kisajátítás, de még a fekhely birorlás sem bosszantja annyira Helkát mint az hogy méretéből adódóan Lajcsi simán átsétál alatta mikor ő keresztbe megáll előtte

Jelentem túléltem !

 Öt nap pokol. Öt nap véget nem érő fájdalom. Öt nap rubofhen-aspirin-algoflex-kalmopyrin menü szétcsapatva némi cataflam-mal. Lázálmokkal, képzelgésekkel, sírdogálással körített hosszú zaklatott órák. A folyamatos lelkiismeretfurdalás, hogy a fekvőgipszes Csongor és a szintén beteg Soma és Csenge anyai gondoskodás nélkül küzd meg ugyanezzel. Ők végül elég hamar átlendültek a nehezén, de én (Réka szerint azért mert öreg vagyok) olyannyira nem, hogy pár nap után a hipochondriám kövérre hízva ült a mellkasomon és adott meg napról napra egy új kézenfekvő halálos diagnózist a bajaimra. Tegnap éjjel végül a sírversemen agyalva süppedtem a cataflam-delíriumos álmomba, aztán ma reggel arra ébredtem hogy a kis emberek a NAGY kalapácsaikkal kiköltöztek a fejemből, a tagjaimban a fájdalom helyét az életerő vette át.  Remélem a víruskommandóval családilag leszámoltunk, és Fecó valami csoda folytán már megússza (csoda = esti pálinka-védőital), de neki sem voltak irigylésreméltó napjai. Hősként kezelte a helyzetet és talán csak akkor rogyott meg kicsit, mikor Helka kutya telhányta az előszobát nem spórolva a cuccot az ő bakancsából sem. 

A konklúzió, hogy bármily hihetetlen, de az élet nem áll meg nélkülem, csak lelassít hogy aztán nyakamba borítsa a felhalmozódott tennivalókat......